Napló - Péntek
2011. február 11. - Szijj Ferenc
A Csillagok háborúját én jóval a rendszerváltás után láttam DVD-n, és valami olyasmit érezhettem, anélkül, hogy ez megfogalmazódott volna bennem, hogy igen, van ilyen, hogy legyőzik a zsarnokot, mi is átéltünk valami ilyesmit, igaz, e nélkül a nagy eufória, össznépi utcai ünneplés nélkül. Mintegy kárpótlásnak érezhettem akkor a filmbeli jeleneteket, a fikció visszamenőleges hatállyal rátett egy lapáttal a valóságra. - Szijj Ferenc netnaplója.
- 2011. február 11.
Mi a jó politika? – tettem fel tegnap a provokatív kérdést, miután kiderült, hogy a filozófiától nem várhatunk rá frappáns és könnyen hasznosítható választ.
Nahát most érkezett frappáns válasz Egyiptomból. Néztem az angol nyelvű Al Jazeera és a BBC élő internetes közvetítését a Tahrir térről.

Amikor tűzijátékot kezdtek fellődözni, nagyon hasonlított a kép a Csillagok háborúja első trilógiájának záró képeire, ahol szintén egy elnyomó hatalom megbuktatását ünneplik a távoli galaxis összes lakott bolygóján. A Csillagok háborúját én jóval a rendszerváltás után láttam DVD-n, és valami olyasmit érezhettem, anélkül, hogy ez megfogalmazódott volna bennem, hogy igen, van ilyen, hogy legyőzik a zsarnokot, mi is átéltünk valami ilyesmit, igaz, e nélkül a nagy eufória, össznépi utcai ünneplés nélkül. Mintegy kárpótlásnak érezhettem akkor a filmbeli jeleneteket, a fikció visszamenőleges hatállyal rátett egy lapáttal a valóságra.
Nem mintha a rendszerváltáskor hiányoltam volna az eufóriát. Úgy voltam vele, hogy a dolgok tulajdonképpen mennek a maguk normális útján, egyesületek, szövetségek, fórumok, majd pártok alakulnak, tárgyalások kezdődnek, egyre több mindent megírhatnak az újságok, módosítják az alkotmányt, Szűrös Mátyás kihirdeti, hogy akkor mostantól megint köztársaság leszünk, kiírják a választásokat. Sajnáltam a kelet-németeket, hogy nekik tüntetniük kell, mert a kommunisták nem akarnak önként engedni. A fal megnyitását persze szívesen átéltem volna úgy is, mint érdekelt, de kívülállóként is a felemelő látvány volt.
Nálunk Nagy Imre temetése volt a nagy utcai kivonulás, de az egyrészt temetés volt, nem volt illendő ujjongani, másrészt a hatalom már engedett előtte is, és lehetett látni, hogy azután is majd még engedni fog, Kádár már nem volt pártfőtitkár, nem szembesült a halottakkal és az élő tömeggel, a tömeg nem szembesült a hatalommal. Lényegében nem szembesültünk a régi rendszerrel.
Részben persze jó, hogy nálunk nagyobb megrázkódtatások nélkül ment végbe a rendszerváltás, pontosabban az a jó, hogy nem kellett nagyobb megrázkódtatás, mert nem volt akkora az elnyomás. Másrészt azonban kár, hogy így nem kellett félreállnia mindenkinek, aki valamilyen szinten irányító részese volt a régi hatalomnak, mondjuk a helyi KISZ-vezetőkig bezárólag. Mert őket, ha nem voltak korrumpálódva addig is (anyagilag vagy eszmeileg), a rendszerváltás végképp korrumpálta. Még azokat is, akik nem loptak-csaltak és őszinte hívei lettek a demokráciának. (Megjegyzendő, hogy az azóta eltelt időben rendszerváltó politikusok is korrumpálódhattak. Orbán Viktort például, ha valami eszmei mondanivalója van, nehéz komolyan venni.) A politikában ugyanis némileg másképp működik az egyéni vagy csoportos felelősség és a közösségi ítélkezés, mint a hétköznapi életben, ezt ugye jó esetben akkor szoktuk látni, amikor a belügyminiszter politikai felelősséget vállal, és lemond, pedig a lemondására okot adó ügyben ő személy szerint teljesen ártatlan, ott se volt.
Gyurcsány Ferenc ezért nem volt alkalmas miniszterelnöknek az első pillanattól fogva, noha személy szerint bizonyára elég tehetséges és tisztességes politikus ahhoz, hogy betöltse a posztot. De esélye sem volt arra, hogy középen integráló szerepet töltsön be mint politikai személyiség, onnan legfeljebb anyagi ígéretekkel tudott szavazókat a maga oldalára állítani. Miután pedig a hírhedt beszéde nyilvánosságra került, már azt sem hitte volna el senki, ha mindenkinek nagyon sok pénzt ígér. Akkor ő már csak a „nagyobbik rossztól” akarta megóvni az országot.
Ahogy Mubarak elnök is azt gondolhatta az utóbbi napokban, hogy ha harminc évig elviselték őt, akkor most még néhány hónapig miért nem maradhat elnök, hiszen ő csak a káosztól és a Muzulmán Testvériségtől akarja megóvni az országot.
Na de ami most Egyiptomban történt/történik, az nem jó politika, hanem forradalom. Mi a jó politika?
Még a rendszerváltás előtt mesélt Bárdi Nándor barátom egy falusi tanácselnökről, hogy az milyen jól csinálja a dolgát. Azt csinálta, hogy minden reggel végigtolta a biciklijét a falun, és mindenkivel elbeszélgetett.
Na most ezt egy Babetta segédmotorral még meg lehet csinálni, de már egy Pannónia motorkerékpárral nem, mert azt nehéz lenne végigtolni a falun, és ha meg felült rá az ember, sajnálna róla leszállni minden háznál.
Ezzel kezdődik a jó politika.
Nahát most érkezett frappáns válasz Egyiptomból. Néztem az angol nyelvű Al Jazeera és a BBC élő internetes közvetítését a Tahrir térről.

Amikor tűzijátékot kezdtek fellődözni, nagyon hasonlított a kép a Csillagok háborúja első trilógiájának záró képeire, ahol szintén egy elnyomó hatalom megbuktatását ünneplik a távoli galaxis összes lakott bolygóján. A Csillagok háborúját én jóval a rendszerváltás után láttam DVD-n, és valami olyasmit érezhettem, anélkül, hogy ez megfogalmazódott volna bennem, hogy igen, van ilyen, hogy legyőzik a zsarnokot, mi is átéltünk valami ilyesmit, igaz, e nélkül a nagy eufória, össznépi utcai ünneplés nélkül. Mintegy kárpótlásnak érezhettem akkor a filmbeli jeleneteket, a fikció visszamenőleges hatállyal rátett egy lapáttal a valóságra.
Nem mintha a rendszerváltáskor hiányoltam volna az eufóriát. Úgy voltam vele, hogy a dolgok tulajdonképpen mennek a maguk normális útján, egyesületek, szövetségek, fórumok, majd pártok alakulnak, tárgyalások kezdődnek, egyre több mindent megírhatnak az újságok, módosítják az alkotmányt, Szűrös Mátyás kihirdeti, hogy akkor mostantól megint köztársaság leszünk, kiírják a választásokat. Sajnáltam a kelet-németeket, hogy nekik tüntetniük kell, mert a kommunisták nem akarnak önként engedni. A fal megnyitását persze szívesen átéltem volna úgy is, mint érdekelt, de kívülállóként is a felemelő látvány volt.
Nálunk Nagy Imre temetése volt a nagy utcai kivonulás, de az egyrészt temetés volt, nem volt illendő ujjongani, másrészt a hatalom már engedett előtte is, és lehetett látni, hogy azután is majd még engedni fog, Kádár már nem volt pártfőtitkár, nem szembesült a halottakkal és az élő tömeggel, a tömeg nem szembesült a hatalommal. Lényegében nem szembesültünk a régi rendszerrel.
Részben persze jó, hogy nálunk nagyobb megrázkódtatások nélkül ment végbe a rendszerváltás, pontosabban az a jó, hogy nem kellett nagyobb megrázkódtatás, mert nem volt akkora az elnyomás. Másrészt azonban kár, hogy így nem kellett félreállnia mindenkinek, aki valamilyen szinten irányító részese volt a régi hatalomnak, mondjuk a helyi KISZ-vezetőkig bezárólag. Mert őket, ha nem voltak korrumpálódva addig is (anyagilag vagy eszmeileg), a rendszerváltás végképp korrumpálta. Még azokat is, akik nem loptak-csaltak és őszinte hívei lettek a demokráciának. (Megjegyzendő, hogy az azóta eltelt időben rendszerváltó politikusok is korrumpálódhattak. Orbán Viktort például, ha valami eszmei mondanivalója van, nehéz komolyan venni.) A politikában ugyanis némileg másképp működik az egyéni vagy csoportos felelősség és a közösségi ítélkezés, mint a hétköznapi életben, ezt ugye jó esetben akkor szoktuk látni, amikor a belügyminiszter politikai felelősséget vállal, és lemond, pedig a lemondására okot adó ügyben ő személy szerint teljesen ártatlan, ott se volt.
Gyurcsány Ferenc ezért nem volt alkalmas miniszterelnöknek az első pillanattól fogva, noha személy szerint bizonyára elég tehetséges és tisztességes politikus ahhoz, hogy betöltse a posztot. De esélye sem volt arra, hogy középen integráló szerepet töltsön be mint politikai személyiség, onnan legfeljebb anyagi ígéretekkel tudott szavazókat a maga oldalára állítani. Miután pedig a hírhedt beszéde nyilvánosságra került, már azt sem hitte volna el senki, ha mindenkinek nagyon sok pénzt ígér. Akkor ő már csak a „nagyobbik rossztól” akarta megóvni az országot.
Ahogy Mubarak elnök is azt gondolhatta az utóbbi napokban, hogy ha harminc évig elviselték őt, akkor most még néhány hónapig miért nem maradhat elnök, hiszen ő csak a káosztól és a Muzulmán Testvériségtől akarja megóvni az országot.
Na de ami most Egyiptomban történt/történik, az nem jó politika, hanem forradalom. Mi a jó politika?
Még a rendszerváltás előtt mesélt Bárdi Nándor barátom egy falusi tanácselnökről, hogy az milyen jól csinálja a dolgát. Azt csinálta, hogy minden reggel végigtolta a biciklijét a falun, és mindenkivel elbeszélgetett.
Na most ezt egy Babetta segédmotorral még meg lehet csinálni, de már egy Pannónia motorkerékpárral nem, mert azt nehéz lenne végigtolni a falun, és ha meg felült rá az ember, sajnálna róla leszállni minden háznál.
Ezzel kezdődik a jó politika.

Hozzászólás