Még sosem írtam pénzért, pedig már írtam sokat.
Többek közt naplót is 1979-től 1984-ig. Terápiás okokból. Letettem magammal szemben egy kis tükröt, elé a táskaírógépemet és kiírtam magamból mindent. Megszűnt a valóságos idő. Csodás volt. Képzelmények, álmok, a valóság darabkái, mind összekeveredtek. Éjjel kismagnót tettem az ágyam mellé, és amikor felriadtam, arra mondtam fel álmaimat. Aztán azokat is belegépeltem a naplómba. Álom és ébrenlét összemosódott.
Akkoriban nem csak írtam, hanem elkezdtem forgatni is egy filmnaplót. 25 évig tartott.1979-től 2004-ig. Negyed évszázadon keresztül mindig velem volt egy kis film- vagy videokamera és rögzítettem, amit éppen fontosnak tartottam. Filmnapló. Kerestem egy új formanyelvet, mely a dokumentum, a fikció, a kísérlet és a költői film keveréke. Hogy megtaláltam-e nem tudom. Példaként ott állt előttem James Joyce Ulysses-e. Azt terveztem, hogy az ösztönösen forgatott anyagaimba beépítem rekonstrukcióval álmaimat is és, több rétegben egymásra kopírozva, egymásba ölelkezve szerkesztem meg e főművemet. 48 részesre terveztem és minden rész félórás lett volna, és így éppen 24 órás lett volna e film.
Feltételes módban írom, mert végül is 2004-ben neki is ugrottam a szerkesztésnek. Letettem a kamerát, úgy döntöttem tovább nem forgatok. Megkönnyebbültem. Nagyon skizofrén dolog ám negyedszázadon keresztül nap, mint nap úgy kelni, hogy ott van a kezedben a „kamera-töltőtoll”. Készenléti állapot és hogy mit, mikor és hogyan dokumentálsz életedből és mit nem, az egy állandósult belső feszültségben tart. Nem tudod lassan eldönteni, hogy te magad valós életet élsz-e? Hát én eddig bírtam. 25 évig.
És akkor nekiláttam és összeszerkesztettem belőle 24 részt. Mindegyik önálló tétel, önálló film, külön alcímekkel. És a filmet, − bár nem rőfre mérik, mint a függönyt, hanem meggyőződésem, hogy az anyag adja ki önmaga méretét, hosszát − végül is hossz-terveimtől eltérően sikerült befejeznem.14 órás lett a 24 rész. Nagy kő esett le a szívemről.
Épp minap futottam össze egy galériatulajdonossal, akinek azt tanácsoltam, hogy vetítsük le a vágatlan filmnaplómat egyben, egy szuszra. Olyan 240 órányi anyag ez, tíznapos nonstop vetítés. Szerintem még beírhatnánk a „Guiness” rekordok könyvébe is. Jó kis buli lenne. Az más kérdés, hogy ki az, aki végig bírná nézni?
De visszatérve az írásra. Írtam azért én kamasz koromban verseket is, mint mindenki, no meg számtalan forgatókönyvet, melyeket persze szinte sosem fogadtak el. Eleve hülyeségnek tartom, hogy a filmet, amit én alapvetően audiovizuális kifejezési formának tartok, papírra kell vetni. Persze saját magamnak mindig is készítettem vázlatokat, jegyzeteket, úgynevezett snittlistákat, de ezeket mindig is munkaeszköznek tekintettem, úgy, ahogy egy festő is készít rajzvázlatokat. Egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy ezeket a kialakulatlan, sokszor kusza és még a magam számára is zavaros jegyzeteimet másoknak megmutassam csupáncsak azért, hogy pénzt adjanak a megvalósítására annak a dolognak, amit még magam sem látok tisztán.
Mert ha tisztán le tudnám írni, amit látok és elképzelek, akkor sosem készítenék belőle filmet.
Minek? Akkor már készen van.
Nos a regényemet, azt így írtam tíz éven át. Hét évig írtam rendszeresen fegyelmezetten, nap mint nap, akár volt kedvem hozzá, akár nem, és utána három évig újraírtam, szerkesztettem, finomítgattam. Persze titkon, szívem vágya az is volt, hogy, ha egyszer ne adj Isten valami producer, fantáziát lát benne, akkor leforgathatnék belőle, mondjuk egy 50-60 részes „szappanoperát”. Minden epizódját megfilmesíteném, játékosan, kedvesen, hogy a néző sírjon és nevessen is rajta. Szerencsémre, vagy talán a nézőkére, ez idáig még nem jelentkezett senki.
Meggyőződésem, hogy ennyi idős korában az embernek - mint amennyi most én vagyok - már fel kell ismerni a maga korlátait, hogy azon belül a maximumot tudja nyújtani.

Ma egyébként kellemesen indult a napom. Reggel besütött a szobámba a tavaszi nap. Már érzem zsigereimben, hogy bár megint lehűl majd a levegő, de már utolsókat rúgja a tél, és mint szoktuk volt mondani viccesen egykori rock- ker haverjaimmal:
”Január, Február, itt a nyár!”
Lassan kiheverem a filmszemle okozta sokkot is. Ez a rendezvény minden évben felzaklat, felbosszant engem. És függetlenül attól, hogy képviselem-e magamat valamilyen új művemmel vagy sem. Egyszerűen idegesít és bosszant az a „rongyrázás” ami ilyenkor történik. Pedig örülnöm kellene, hogy az új munkák seregszemléje zajlik. Vajh mi lehet az oka dühömnek?
Tán valami belső féltékenység, hogy sosem sikerült közel kerülnöm a „tűzhöz”, sosem sikerült elfogadtatnom magamat egyik rezsimmel és annak kultúrvigéc talpnyalóival sem? Hogy mindig kívülálló, marginális figura voltam a filmes világban? Nem tudom.
Az mindenesetre, nagyon bosszant, hogy most például eltapsoltak simán százmillió forintot erre az egyhetes bulira, s ha jól utánaszámolok az elmúlt 40 (!) évben készített 40 (!) filmem összköltsége sem tenné ki ezt az egyhetes film-tivornyázásra költött pénzt.
Bizonyára ez az, ami csípi a csőrömet.
No de mindegy most már. Szerencsére a nap ma kisütött és friss tavaszi szűzies fényével kimosta belőlem a „filmszemlés, szürke, szellemi mocsárállományt”, melyet csak úgy szoktam dezinficiálni agyamban utólag, − kedvenc költőm József Attila után szabadon, − hogy:

LEHUJNYTA KÉT SZEMÉT A FILMSZEMÉT!
ALUDJ EL SZÉPEN KIS BLAMÁZS!

Ui:
Ja most jut eszembe, egyszer írtam pénzért. 1975-ben Gujdár Józsi barátommal kibéreltünk egy óriási betonpincét. Ott ültem a rideg, üres teremben. Lábam alá használt újságpapírokat szórtam, hogy fel ne fázzak. Kesztyűben gépeltem „A vizuális ritmus iskolája” című tanulmányomat, hogy le ne fagyjanak az ujjaim. Néha fel- feltekintettem a terem sarkában ásítozó kályhacső lyukra. Elképzeltem, hogy a négyezer forintból, amit majd tanulmányomért a Népművelési Intézettől kapok, megveszem a legnagyobb olajkályhát, és végre befűtök. Hála Peternák Miklósnak, aki megrendelte tőlem ezt a munkát, hamarosan meg is kaptam a pénzt. Rögvest megvettem a kályhát, fűtőolajat vettem hozzá feketén az oroszoktól, és befűtöttem.
Boldog voltam.