Ma a saját gyermekem kért el tőlem egy papírdobozt a lépcsőházban féltve őrzöttek közül. Nála szerencsére nem merült fel a kockázatos kérdés, hogy mit akar beletenni, mert már tudtam, hogy ő lesz benne.
Hivatalos volt ugyanis egy születésnapi farsangi buliba a régi óvodás barátaihoz, egy testvérpárhoz, és a lányom már korábban a fejébe vette, hogy ő cukorka-automata lesz, ha törik, ha szakad. Hozzá kell tenni, az ötlet nem az övé, hanem a féltestvérbátyjáé, aki alsós korában nagy sikert aratott ezzel a jelmezzel az iskolai farsangon. Persze egy elsős iskolás lánynak annyi dolga van mindig, hogy a jelmezkészítést kénytelen volt az utolsó pillanatra halasztani.

Az utolsó pillanat úgy nézett ki, hogy a feleségemnek délig meg kellett csinálnia egy halaszthatatlan munkát, és, mi tagadás, nekem is akadt még egy kis csiszolnivalóm a tegnapi eseménykommentálós, véleményblogos, tutimegmondós naplóbejegyzésemen. Ennélfogva nekem kellett elvinnem a lányt a Goethe Intézetbe, németre, de a kisebbik gyerekkel együtt, hogy ő se zavarjon itthon. A lányt beadtam németre, és elindultam a fiúval bevásárolni. Ez utóbbi ekkor kezdett el sírni, és egy műzliszelet kivételével végigsírta a németóra idejét. Bolt lett volna az intézethez közelebb is, de nekünk most kifejezetten a Mester utcai Spárba kellett mennünk, mert csak ott váltották be a melegétel-utalványt. És ott újból bebizonyosodott, hogy síró gyerekkel nem szabad idegen Spárba menni, ahol nem tudja a szülő, mit hol talál, hanem fejetlenül tologatja fel-alá a hasával a babakocsit, egyik kezében a bevásárlandók listájával, a másikban a kosárral.

Épp a németóra végére értünk vissza, a lányom kapott valakitől egy kis ropit, annak gondos adagolásával fojtottuk bele a sírást a fiúba hazáig. Otthon én leültem a szövegemhez, és most a feleségem következett: egyik kezével főzött, a másikkal cukorka-automatát csinált, a harmadikkal a fiúcska elől szedte el folyamatosan a törékeny vagy veszélyes dolgokat. Ebéd után, amíg egyikünk altatott, a másikunknak (az voltam én) el kellett még mennie valami kis ajándékot venni, de aztán volt annyi könnyítés a túlélőversenyben, hogy a buliba a lányt a barátnője anyukája vitte el, nekem csak értük kellett mennem este, és kétfelé hazavinnem őket. Ekkor derült, hogy két dologgal nem számoltunk: az egyik, hogy egy cukorkaautomata keze nem ér el a szájáig, tehát etetni kell, a másik a vandalizmus – az egyik bulizó kisfiú egyszerűen nekiment az automatának, és feldöntötte.

Mosogatás közben kitettem a fényképező dobozt a konyhaablakba, mert sajnáltam volna kihagyni még ezt a halványt napsütést is, bár ez a látvány jó néhány példányban már meg van örökítve. Kicsit ott is felejtettem.