Arra ébredtem, hogy zenél a telefon, és egy női hang jó reggelt kíván és elnézést kér, amiért ilyen korán, de hogy így és így hívják (nem értettem a nevét), és innen és innen (azt se értettem), hogy szeretne meghívni engem, mert egy beszélgetés, nagyon jó lenne, lesz ajándék is, és nem sok idő, küldenek értem egy taxit. Habozás nélkül bemondtam, amit ilyenkor szoktam, hogy ez most nálunk nem aktuális, köszönöm szépen, és már tettem volna le a telefont, de ekkor a női hang olyasmit mondott, hogy „irodalom és…”, a másik szót úgy értettem: centralizáció. Várjunk csak, gondoltam, akkor ez mégse valami wellneshétvége, amivel újabban zaklatni szoktak, és figyelni kezdtem. Tehát hogy erről lenne egy beszélgetés, ma felveszik, és holnap leadják, csak el kell mondanom, hogy mi a véleményem, és vissza is hoznak taxival. Mondtam, hogy erre én nem nagyon vagyok alkalmas, lévén hallgatag ember, de a női hang nagyon szépen kérlelni kezdett, hogy ő ugyan még egy sort se olvasott tőlem, de ajánlottak engem neki, egy ismerőse, aki ismer engem, mondta is a nevét (sose hallottam), igazán megtehetnék ennyi szívességet az irodalom kedvéért, csak egy negyed óra, Médiatartalom-szolgáltató, Támogató és Elosztó Alap, oda kéne bemennem, kapok kávét, pohár vizet, ropit, ami kell, visszahozatnak, és tölthetem a családommal a vasárnapot, mert ugye jól tudja, hogy két gyerek, ennyi és ennyi idősek, nemrég volt a házassági évfordulónk. Letette.
Most akkor beleegyeztem, vagy nem, törtem a fejem, de nem kellett sokáig törnöm, mert dudált is az utcáról a fekete taxi. Ruhát kaptam magamra, és szaladtam le. A taxiban azon gondolkodtam, hogy ki mindenki utasíthatta vissza ezt a kedvező ajánlatot, hogy végül rám fanyalodtak. Az biztos, hogy Parti Nagy Lajossal kezdték, de utána nyilván még tízen-húszan vagy akár harmincan is szóba kerültek, de ezek szerint mind lemondták ilyen vagy olyan elháríthatatlan akadályra hivatkozva, rendkívül sajnálva a dolgot, uramisten, mibe mentem én bele.
Hogy lám, mennyire elszaporodtak mostanában a nyulak, jegyezte meg könnyed, társalgási hangon a taxis, szerte a városban. Milyen nyulak, kaptam fel a fejem (talán egy kicsit el is aludtam), és akkor vettem észre, hogy nem a Médiatartalom-szolgáltató, Támogató és Elosztó Alap székháza felé megyünk, hanem teljesen másfelé. Hé! Hová megyünk? Itt valami tévedés lesz, kiáltottam fel.
A taxis azonban úgy tett, mintha most hirtelen erősen figyelne a közlekedésre, az elsőbbségre, a sebességre, a kuplungolásra és különös tekintettel a motorhangra. Aztán nagy sokára annyit mondott, miközben a fordulatszámmérőt látszott tanulmányozni, hogy mi is van azokkal a fényellenőrökkel, panaszkodnak? Milyen fényellenőrökkel, kérdeztem vissza, de már nem is kellett mondania semmit, tudtam, le vagyok leplezve, hogy én az igazi életemben egyszerű fényellenőr vagyok (hát, nem egyszerű, de ezt most hagyjuk), és csak megtévesztésből adom ki magamat alanyi költőnek és tárgyilagos írónak. De ekkor már meg is érkeztünk, kiszálltam, láttam, hogy a Média-helytartótanács patinás épülete előtt állunk. Indulni akartam haza, de a taxis karon fogott, és valósággal betuszkolt a kapun, amit aztán kívülről rám csukott.
A portán ujjlenyomatot vettek tőlem, és eligazítottak, merre kell mennem, fel a lépcsőn a másodikra, balra az első ajtó. Nem néztek utánam, gyorsan lementem a lépcsőn. A pincében benyitottam egy ajtón, óriási terem, rengeteg asztal, mindegyiknél ül valaki, és vagy számítógépet, vagy tévét néz, illetve az egyik sorban táskarádiót hallgat, közben egy nyomtatványon időről időre kipipál egy-egy rubrikát. A terem túlsó végéből felém indult egy férfi valami furcsa operett-egyenruhában, hevesen integetett, hogy ne menjek tovább, és már a terem közepéről odakiáltotta nekem, hogy ugye a dobozokért jöttem, kint vannak a lépcsőházban. Gyorsan kimentem, felrohantam a másodikra, első ajtón be.
Hát maga hol volt, kérdezte a titkárnő, akinek a hangjában a telefonban hallott női hangra ismertem, csak nem ment le a pincébe? Nem, dehogy, lihegtem, csak nekem már egy kissé megerőltető a lépcső. A titkárnő gyanakodva végigmért, aztán beleszólt a titkárnői készülékbe: Itt van!
Abban a pillanatban kinyílt a párnázott ajtó, és kilépett a főnöki szobából Szalai Annamária. Szemét végig rám szegezve határozott léptekkel a titkárnő asztalához ment, és ledobott  rá egy köteg papírt, ahogy félve odanéztem, láttam, hogy fényképeket. Úgy! Szóval maga fényellenőr! Marika, utasította a titkárnőt, de továbbra is engem nézett, üsse fel a szakmajegyzéket, és nézze meg ennek az úrnak, hogy van-e ilyen foglalkozás! Na igazolja magát, utasított aztán engem, miután a titkárnő meg se mozdult, csak gúnyosan mosolygott.
Na, de bocsánat, hogyhogy, milyen alapon, hebegtem a maradék önérzetemmel, hiszen én úgy tudom, csak hivatalos személynek van joga…
Igen? És úgy gondolja ön, hogy én nem vagyok magának hivatalos személy? Mint a Nemzeti Média- és Hírtávközlési Hatóság nevű hatóságnak az elnöke? Tehát a nevében is benne van, hatóság, nagy hával, annak az elnöke mi lenne, ha nem hivatalos személy? Hivatalosabb személy vagyok, mint a köztársasági elnök úr. Vagy ő talán hozhat rendeleteket? Módosíthatja a kreszt? Na mindegy! Hanem itt vannak ezek a dokumentumok, csapott rá Szalai Annamária a tenyerével a fényképekre. Fényellenőrzés ürügyével, gyanútlan járókelőket megtévesztve miket fényképezünk, ha szabad kérdeznem? Távközlési és műsorszórási objektumokat, igen?
Hogy micsodát, kérdeztem értetlenül, és próbáltam közelebbről megnézni a képeket, illetve ami felül volt, de az elnök asszony odatolta a titkárnő elé, aki gyorsan betette a fiókba. Még szerencse, folytatta Szalai Annamária, hogy előttünk semmi nem maradhat titokban a gyermekek normális erkölcsi fejlődése érdekében. Vagy nem tűnt fel magának, hogy miért kell kicserélni a teljesen ép, szinte újszerű, narancssárga utcai szemétládákat ugyanolyan formájú zöldekre mindenhol, ahol ön megfordul? Az ám! Nekünk mindenre figyelnünk kell. Jön valaki, kiadja magát valaki másnak az utcán, mint ami valójában, és lefényképezi itt nekünk a féltve őrzött telefonközpontokat, antennatornyokat és sürgönypóznákat, de talán még a véletlenül kint felejtett csupasz kábeleket is, hogy aztán mindenkinek mutogassa! Vélelmezhetően kiskorú gyermekeknek is! És még az ilyenekre bíznak meseírást! Mert nehogy azt higgye, hogy nem tudjuk mi itten igazolvány nélkül is, hogy maga kicsoda-micsoda, állítólagosan, amíg azt is meg nem kapargatjuk. No hiszen! Még csak az kéne! Erkölcsi fejlődést károsan befolyásolni! Meg ne lássam még egyszer gyerekek közelében! Nahát! Marika! Írassa alá vele a titoktartási nyilatkozatot! Ezzel Szalai Annamária sarkon fordult, és bement a szobájába.
Aláírtam a nyilatkozatot, hogy erről a beszélgetésről senkinek nem árulok el semmit. Mit tehettem volna, már nagyon haza akartam menni. Odakint persze taxi sehol, mehettem gyalog.
Ez történt máma.