Nyár van, és olvadok, mint a vaj, a szerelem is napolaj, ezt a sort azért ne törölje az emlékezet. Igen, valamiképp az évszak tartja fogva a napolajozót, egy a négy közül, amelyek, tudjuk Balázs Fecótól jól, változnak, néha jó idők és máskor rossz napok. Ezt a témát pár sarokkal odébb a Led Zeppelin is megénekelte, noha kicsit más hangütéssel: Good Times, bad Times, nem kell folytatni, ugye. Csak megismételni: jó idők, rossz idők….

Ha viszont már nevek futnak a fényújságon, pluszban ez a naporzó utolsó naplónapja, nem mehet el szó nélkül tehát, szája köré bohócmosolyt rúzsol, és ezúttal tévézni hívja hűséges olvasóit. Nem mulaszthatja el, hogy az egyik múlhatatlan anekdotával, amelyet nem csak hallott, hanem az esemény szemtanúja is volt egyenesen, megossza közönségével.
A magyar televízió tehetségkutató sorozatot indított, amely az egykori Riporter kerestetik mintájára kísérelte meg felfrissíteni az amúgy géniuszokban nem szűkölködő intézményt, elég, ha csak Lakat T. Károlyra gondolunk, aki a reggeli műsör és a vetélkedő állandó szerkesztője (van/volt). A stúdióban kandidátusok, zsűritagok és szépszámú közönség izzadt a reflektorok szolárium-hőjében. A feladatok között akadt egy, amelyben a versenyzőknek rövid időre felvillantott fényképeket kellett azonosítaniuk a megportrézott személlyel. Pörögtek a képek az egyik delikvens előtt, volt Gagarin és Szűcs Judit, Nixon és Moldova György, Vámosi-Záray és Koltai Gábor, tehát a kultúra színe-java bukkant fel, akárcsak egy valamikori, a horvátországi nyaralást követő, behúzott függönyök mögötti, családi diavetítésen. Nem emlékszik már a naplóhordó, ki után, nyilván és szintén valami nemzeti büszkeség lehetett, a vadonat Nobel-díjas Kertész Imre fotója világított a képernyőn, mire a médiatörténetet valószínűleg más opciók alapján újrafogalmazni kívánó, de azt ebben az éteri pillanatban mégis megvalósító, leendő sajtómunkás kis gondolkodás után rávágta: Balázs Fecó. Megejtő pillanat volt a Magyarország feliratú, leharcolt vidámparkban, nem vitás. A tehetség továbbjutott-e vagy csak pontot vesztett, ez a feledés homályába vész.

A zárt tér az, ami a naplóvezetőből előhívja ezeket a tévés pillanatokat, a redőnyözött, csukott ablakú lakás, amelynek falai mögött a naplópata lapít, a hőhullámhárítók fedezékében próbálja meg kibekkelni az évszakot. Régebben ilyenkor alaposan megtévézett, tehető mindez arra az időszakra, amikor csatornái között mindenekelőtt a Budapest Tv kapcsolható volt, azon pedig bizonyos, Török Ádám vezette Blues-café nevezetű, vasárnaponként jelentkező kulturális magazin. Bámulatos volt minden adás, a naplóvető úgy ült be kihagyhatatlan rendszerességgel a készülék elé, délután négykor, mint komoly napirend szerint élő családok a Dallashoz. Török Ádám szigorúan fekete napszemüvegben fogadta vendégeit, a rockzene egyébként nívós, ám ez epizódról epizódra kiderült, nem kimondottan szószátyár csillagait. Így történhetett, hogy az egyik alkalommal Závodi János volt a meghívott, a Piramis zenekar egykori és mai napig kiváló szólógitárosa, akinek frizuráján az évtizedek semmit nem ritkítottak, szemöldökéig húzódó kucsmatonzúráját érintetlenül hagyták az idők. A hogy vagy Janó kérdéssel induló beszélgetésre a válasz még megérkezett, igaz, a dolgozó ebből az égvilágon semmit nem hallhatott, mert az adást valamelyik kávés cég támogatta, nyilván azzal a feltétellel, hogy a nedűből legalább egy csészényit az avatott műsorvezetőnek lefőznie kötelessége volt. Török Ádám akkor húzta le a kávégép karját, amikor Závodi bő lére eresztett, épphogy egy kávégép-kar lehúzási időt igénybe vevő válaszával tájékoztatta a felcsigázott idegrendszereket. A hol léptek fel a nyáron, illetve az új CD mikor lesz kérdések sem inspirálták Nádas Péteri karakterű mondatok szerkesztésére a remek gitárost, ekképp az érzékeny búcsúhoz közelített az eszmecsere, ám ekkor megcsörrent a telefon, élő adásban zajlott a rockrandevú, és erre eddig még nem volt példa az eddigi produkciók során. Török Ádám pupillái kitágultak a napszemüveg mögött; halló, halló kurjantotta lelkesen, van egy telefonálónk, ki vagy? A vonal másik végén megfontolt, kiérlelt basszus dörmögte: Som Lajos. Závodi nem mondhatni, hogy különösebben felvillanyozódott volna, kizökkenni sem látszott igazán, úgy ült, mint a Volt egyszer egy vadnyugat elején az urak az állomáson, akik Charles Bronzont várják. Szevasz Lajos, melegedett bele a Mini együttes frontembere, de jó, hogy hívsz, mondd, mit szeretnél mondani?! Csak azért telefonálok, fonta egymásba szavait a Piramis együttes egykori vezetője és basszusgitárosa, mert nagyon élveztem a beszélgetést, de nem hangzott el egy kulcsszó, amit hiányoltam. Igen, és mi volt az, ami itt nem hangzott el, kérdezte immáron révületben a fuvolás. Hát a rockandroll, ez nem hangzott el, válaszolt a később iszlám hitre tért dervis. Török Ádám hevesen bólogatott, igen, fontos, hogy felvetted a kagylót, és még folytatta volna tovább, de a drót másik végéről már csak annyi hozzáfűzni való maradt, hogy: na jó, szevasztok. Závodi bólintott egy alig észrevehetőt, szevasz Lajos, bonyolította még egy árnyalattal a helyzetet, majd felállt, szevasz Ádám, mondta, és csizmás lábaival megfontoltan elhagyta a stúdiót. Nem kell mondani, hogy két héttel később, amikor Som volt a vendég, mi történt, de nem ám nem revánsból, hanem mert akkor sem hangzott el: rockandroll.

Ezek voltak a televíziózás nagy pillanatai, ezekhez képest egy korai Anettka még esetleg szóba jöhet, kis kockázattal a Fázsy-mulató hőskora, talán egy ATV-s sajtóklub, egy Hírtévés Péntek nyolc pillanatai, de ehhez a résztvevőknek csúcsformát kell futniuk.

A vasárnaplóíró csillaga nem túlzottan magasan, legfeljebb egy Napóleon konyak címkéjén áll, de mivel vitalitásának apadását nem egykönnyen veszi tudomásul, olvasóinak kedvébe járnia kötelessége. Vidámak voltak, de nem Németh Sándor atya spirituális vezetése alatt, a vasárnapok.
Holnap majd egy vőlegényről ír a naplóbúcsúztató, igaz már nem ezeken a hasábokon, aki, tudjuk ezt, „jön majd helyettünk, és a lányokat mind elviszi.” (Bereményi-Cseh: A vőlegény)
 

Jánossy Lajos