Ne ronts!
2006. július 4. - Szkárosi Endre
Egyáltalán: miről írjon egy napló? Ami történt? Amit gondoltam? És egyáltalán: mit gondolok arról, ami történt, vagy mi történt azzal, amit gondoltam? Legyen tudatfolyami metszet?
- 2006. július 4.
Ked
veseim! A mai napom rettenetesen unalmas és elég gyötrelmes volt, s bár a penzumomat becsülettel megírtam - tanú rá a szerkesztőasszony -, szerintem mindnyájan jobban járunk, ha az informatikai technika és az emberi agyműködés közti interferenciazavar folytán átmenetileg eltűnt tegnapi jegyzeteimet olvassátok. Megígérem, hogy holnapig újra átgondolom a mát, és együtt summázom a két, összességében és végeredményében remélhetőleg felemelő nap tanulságait.
Ne ronts!
(Ezek után jó, hogy mondom.)
A szorgos aprómunka kihívása - persze megfelelő agyi inspriációktól kísérve: fényképek becsatolása a tegnapi naplóhoz (és mi lesz ma?), fejtörés a bakonysági kreatív gyakorlati tréning ügyében, az egészségügyi felelőtlenség-láncolat eredményeként előírt halálparancs udvarias, de - lehetőleg - kérlelhetetlen számonkérése. Egyáltalán: miről írjon egy napló? Ami történt? Amit gondoltam? És egyáltalán: mit gondolok arról, ami történt, vagy mi történt azzal, amit gondoltam? Legyen tudatfolyami metszet?
De mi is ez a bakonysági buli a hét végén? Nagy Krisztián és Baranyai Juli második éve szerveznek alternatív művészeti kisfesztivált egy bakonyi faluban, ahol az idei programban, pénteken, kreatív gyakorlatokat fogunk végezni a hangköltészet és a performansz szögellési pontjában, az együttes invenció élményét próbálgatva a résztvevőkkel. Régóta foglalkozom ilyesmivel - Pocsai Jóska jó emlékű Casus művészeti iskolájában anno, Kapy Jenő barátom építőipari főiskolai óráin hosszú ideje máig, néha iskolákban, másutt…
Előkerül az emlék: 1985-ben Kalocsán, az ún. Schöffer-szemináriumon, amely a mester jóvoltából is az egyik - illetve valószínűleg az - első Magyar Műhely-találkozó volt Magyarországon, vezényeltem egy kollektív gyakorlatot. Egyrészt még a Brobó-korszakból (hetvenes évek eleje) származó korszakos ópuszt, a "Súlyos csiszár"-t énekelte a közönség négyszólamú kánonban, majd… Erre csak részben emlékszem: az egyik szólam agyam homályzónájában marad, a másik viszont éles: a "nájlon bokafix" metrumát variálja a költők-művészek közössége. Itt bevillan Hekerle Laci barátom emléke: együtt mentünk le a Trabantommal Kalocsára, útközben egy mezőn rengeteg szalmabálát találtunk. Egyet beemeltünk a kocsiba, nem tudtam még pontosan, miért, de éreztem, hogy ennek még szerepe lesz. Lett is: saját performanszom egy meghatározó pontján a bálával táncoltam (Light disco: Al Hadzsi Sehu Shagari, Idi Amin Dada stb.), a szalma szétszóródott, erre feküdtem rá hanyatt, és "A fekete zongorá"-t azon nyomtam le. Abody Rita mondta utána, hogy a termet átjárta a szalma friss illata, bejött a mező a találkozóra. Hát ennyi köze van az embernek az ötleteihez: csak figyelni kell, helyesen dönteni, s ha ő eleget dolgozott előtte, azok maguktól kibontakoznak. Egyetlen aranyszabály van: semmit sem szabad elrontani!
négyszólamú kánonban, majd… Erre csak részben emlékszem: az egyik szólam agyam homályzónájában marad, a másik viszont éles: a "nájlon bokafix" metrumát variálja a költők-művészek közössége. Itt bevillan Hekerle Laci barátom emléke: együtt mentünk le a Trabantommal Kalocsára, útközben egy mezőn rengeteg szalmabálát találtunk. Egyet beemeltünk a kocsiba, nem tudtam még pontosan, miért, de éreztem, hogy ennek még szerepe lesz. Lett is: saját performanszom egy meghatározó pontján a bálával táncoltam (Light disco: Al Hadzsi Sehu Shagari, Idi Amin Dada stb.), a szalma szétszóródott, erre feküdtem rá hanyatt, és "A fekete zongorá"-t azon nyomtam le. Abody Rita mondta utána, hogy a termet átjárta a szalma friss illata, bejött a mező a találkozóra. Hát ennyi köze van az embernek az ötleteihez: csak figyelni kell, helyesen dönteni, s ha ő eleget dolgozott előtte, azok maguktól kibontakoznak. Egyetlen aranyszabály van: semmit sem szabad elrontani!
Nemrég fogalmazódott meg bennem, némileg keserű tapasztalatok nyomán: a tétlenség kevesebbet árt, mint a szervezetlenül, netán harcosan rossz munka.
A közeli hetekben volt (Hekerle) Laci halálának 20. évfordulója, az Ex-Symposion különszámot szentelt neki, annak bemutatóján úgy jöttünk össze a Transit Art Caféban, régi barátai, mint húszakárhány évvel ezelőtt. A lapszámot forgatva döbbentem rá, hogy Laci ötven éves lenne - gondolom, mindnyájunk fejében megmaradt annyinak, ahogy elment. Nem első tapasztalatom a halállal kapcsolatban: aki elmegy, az már végleg itt marad velünk, mert nem változik többé. Ezt mondtam a lányaimnak is nemrég.
Délután találkoztam Liszka Tamással az Írók Boltjában, ahol összefutottam régi imerősömmel-barátommal, a fotós Barta Zsolt Péterrel is. Fölmentem az Artpoolba, Julival és Gyurival szakmai ügyeket beszéltünk meg, időpontokat próbáltunk egyeztetni - augusztusban jó volna lemenni a JAK-táborba Szigligetre, csak ütközik nekem a HungKong-gal (ez az ötévente - Szeged, Bécs, Róma, Jyväskylää után ezúttal Debrecenben - megrendezett "magyaristák világtalálkozója"), ugyan még nem tudom, hogyan, de megoldjuk. 
Otthon diák-segítőtársam, Krisztián ugrik fel a tegnap emlegetett olasz költészeti digitantológia példányáért, Kovács Zsolt jön, még a Spiritus Noister júniusi amszterdami koncertjének utómunkálatait végezzük. Tollmann Judit feljön egy nagy köteg társasházi irategyüttessel, ezt szerencsére nem nekem kell megnéznem, hanem Zsuzsának, konzultative. De társasházilag jut nekem is bőven, hosszú évek óta - mondanom sem kell, perben, jogvitában, udvarias, de feszült levelezésben állunk építtetővel, minden szintű hatóságokkal, némely nagyobb étvágyú tulajdonostárssal. De hát említettem volt, hogy nem én, nem mi akarjuk - ránk kényszerítik ezt, mert egy társasházat abstart hülyének és tehetetlennek gondol mindenki, nyilván megfelelő tapasztalatok birtokában; reméljük, velünk törököt fognak.
És hát ne hallgassam el: a német-olaszon végül is az olaszoknak drukkoltam, nemcsak szakmai kényszerből, és nem csak azért, mert 5-6 évvel ezelőttig mindig is nekik drukkoltam. Hanem azért is, mert tényleg mélyről, abszolúte indokolt és nehezen megingatható alapokon álló, gyökeres morális válságból jönnek fölfele: végre focival. Mintha újra megtanulnának szívből és főleg észből focizni, ahogy az olaszok mindig is csinálták - ráadásul még erőből is. Amit Pirlo, Gattuso, Cannavaro és Zambrotta csinált, arra nincs szó, amit Jaqinta és Grosso villantak, az tanáros volt. És akkor még nem beszéltünk a legjobbról, a megingathatatlan Buffon kapusról.
A csúcs azért nekem Bearzot csapata volt 1982-ben. Emlékszem, hogy miután lealázták az argentinokat (akiket sajnos azóta nem szívelek, amióta az 1978-ban Argentínában megrendezett világbajnokság nyitómeccsén folyamatosan gyilkolták és széttaposták Törőcsiket, akit a 70. perc körül bekövetkezett első reklamációjára a játéktól és a futballtól is teljesen független bíró nem habozott azonnal kiállítani), és irgalmatlan küzdelemben 3:2-re győzték le a brazilokat - a döntőn a németeket majdnem 3:0-ra verték, csak Breitner, hál'istennek, lőtt egy szépítő gólt a végén. Emlékszem, amint Scirea és Paolo Rossi a német tizenhatos sarkán egymásnak passzolgattak a teljes védelem szeme láttára vagy három percen át - aztán valahogy bevarrták a harmadik gólt.
Ez most egy jó német csapat volt, és végre rokonszenvesek is. Nemcsak küzdeni tudtak, mint emberemlékezet óta minden német csapat, hanem fantáziadúsan támadva focizni is. Kár értük, de hát hiába, az olasz futballban, ha jó, valahol nagyon mélyen ugyanúgy benne van az évszázadok természetes kultúrája, mint a mindennapi életükben, a városaikban, az épületeikben, az utcasarkaikban, a ruháik, a tárgyaik magától értetődő anyagi és formai minőségében, mely minőség a szellem lenyomatát hordozza. Nem tudnak róla, de ott van, Dante, Michelangelo, Giordano Bruno, Marinetti, Balla, Gadda, Antonioni, Sanguineti, Pasolini…
Ez most egy jó német csapat volt, és végre rokonszenvesek is. Nemcsak küzdeni tudtak, mint emberemlékezet óta minden német csapat, hanem fantáziadúsan támadva focizni is. Kár értük, de hát hiába, az olasz futballban, ha jó, valahol nagyon mélyen ugyanúgy benne van az évszázadok természetes kultúrája, mint a mindennapi életükben, a városaikban, az épületeikben, az utcasarkaikban, a ruháik, a tárgyaik magától értetődő anyagi és formai minőségében, mely minőség a szellem lenyomatát hordozza. Nem tudnak róla, de ott van, Dante, Michelangelo, Giordano Bruno, Marinetti, Balla, Gadda, Antonioni, Sanguineti, Pasolini…
Hozzászólás