A vesztes erősek

Micsoda feminista Csehov-átdolgozást láttunk! Angelica Liddell spanyol társulata La Casa de la Fuerza címmel performansszá alakította A három nővért, csak ezek a nővérek Mexikóba vágyakoznak. Elvégre spanyolok. Azt remélik, hogy ott majd… meg hogy a szerelem, vagy legalább egy férfi…

Nem értettél semmit az előadásból. Éppen azért mennének Mexikóba, mert a férfi, akit szeretnek, veri, alázza, kínozza őket, a szerelem nevében. Nem kell nekik másik pasi, dehogy. Hallgass bele a Por amore dalba, érteni fogod (ebben a változatban egy kislány énekli, így még erősebb). Viszont nemcsak vágyakoznak Mexikóba, el is jutnak oda.

Mi is elindultunk a Fantasy Flyers nevű lábhajtányos rózsaszín játékrepülővel, hiszen egy szemüveges kislány szeli át ezzel az előadás nyitányaként a színpadot. Elindul a kislány a rendezői balról még napfényben a szabadtéri színpadon, s öt órával később hajnalban elérünk a Ciudad Juárez-beli feminicídiumhoz. Mexikói nők, kislányok és asszonyok ellen folytatólagosan elkövetett erőszakos bűncselekményekhez: nemi erőszak, kínzás, gyilkosság…
Már másodjára mondjátok ki a kínzást, ez volt a legfontosabb nektek?

A kínzás a színpadon tényleges. Amikor Angelica Liddell a második pengét is a kezébe vette, én már nagyon nem akartam, hogy még egyszer megvágja magát. Egyszer már láttuk, tényleg vérzett. Még disznóöléskor sem szeretek vért látni, nemhogy a színházban. Ez meg jön itt nekem a csomagolt kis pengécskéivel…

És te vagy színházrendező?

Hagyjátok abba, sokkal fontosabb, amit András próbál mondani végre (itt van most köztünk Derdák András, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, a projekt egyik gazdája).

Utoljára Pina Bausch hatott így rám. Most meg ez a spanyol nő… Szóval, amikor a legfiatalabb lány feldarabolta azt a rengeteg citromot, majd szépen végigmosdatta magát, rózsaszín ruha volt rajta, csurgatta teste minden porcikájára, akkor a frissen vágott hagymában arcukat fürdető Bausch-táncosok jutottak eszembe. Vagy amikor a súlyzóval erősítő, elgyötört, holtfáradt félmeztelen nőket néztem.

Szerintem is hasonlítanak egymásra. Bausch és Liddell. Agresszivitásban, fogalmazási technikákban, térkezelésben, mozgásszekvenciákban. Csak az egyiket táncnak, a másikat performansznak hívjuk.

Bauscht ismerjük, Liddellt meg nem.

A színésznők, a csodás performanszművészek a legszemélyesebben, egyes szám első személyben vannak jelen ebben az előadásban, a saját húsukat vágják, a saját vérüket adják, így osztják meg velünk saját történetüket. Ez „lelki pornográfia” Liddell szerint. Persze gondolhatnánk, hogy a mai színházi formák és tartalmak még jobban az individualitás irányába tolódtak, de a kísérlet témája, tárgya már nem fikció.

A hatás nem fikció, az élet nem reprezentáció. S ez a színház sokkal inkább a közösségé, hiszen a politikai színház mindig használja az egyén színpadi megszólalását.

Life blog? Andreas Schollal? Igen, valóságos minden. Nemcsak a vér. A testek is minden szabály és prüdéria nélkül jelennek meg.

Ugyan már! Hihetetlen kontrollal figyelnek a határokra, nehogy pornográf legyen. Egyetlen vaginát sem látunk.

Jó, ez színház. Női testek. Meztelenül. Egy terhes nő teste. Félmeztelenül. Civil testek a színpadon, öltöznek, vetkőznek. Söröznek, dohányoznak. Súlyos kanapékat hurcolnak fél órán át. Mellettük lesz igazán erős a profi, vagy inkább a kidolgozott és kitapasztalt színészi jelenlét. Sosem gondoltam volna, hogy a civil szereplők ennyire természetesek lehetnek, ha profik mellé kerülnek.

Igenigen, a cipelés, a teherhordás, az erő mutatása lényeges ebben a házban. A férfiak nélküli világ hihetetlen erős képe, ahogy a három lány lapáttal hordja a szenet és csurog róluk a szénporral elegy veríték. Nemcsak az ő szenvedésük és erejük hiánya jut eszembe róla, hanem a magány tehetetlensége is.

Ez egy szép mondat, de nem sokat jelent. Ezek a nők véreznek, verejtékeznek, eléggé szádba rágom, hogy vérrel és verejtékkel dolgoznak. Csehovval mondják is tucatszor, hogy dolgozni kell.

És minden féktelenségük ellenére (ön)veszélyes munkájuk rendkívüli profizmussal, nyugalommal és pontossággal párosult. A három nővér-lány olyan gyöngéd egymással, rendkívüli az előadás minden alkotójának egymáshoz való viszonya. Simogatások, ölelések. Feltétel nélküli bizalom. Tökéletes figyelem.  A performansznak nagyon fontos eleme mind. Még a díszbe öltözött mexikói zenekar zenészei is az előadás egészében gondolkodva figyelték a nők őrjöngését.  

Akik végig vágyakozták az egész előadást.

Végig vágyakozták, de ez a vágy nem csak szexuális vágy. Liddell több monológja, több jelenete a túlélés tudását keresi. Vagy a vágyat a halál vállalására. De már nem a férfire.

És a férfi, aki végül mégis megjelenik, háromszor akkora, mint bármelyikü(n)k, egy mozdulattal felborítja a temetőbe beállított felvirágozott személyautót, egyedül megemeli a mázsás kőgolyót, a hasához szorítja és eggyé válik vele. Az erő nagy pillanata ez. Atlasz, az erőemelő.

S most már tudjuk, hogy Juan Carlos Heredia ő, a spanyol fociválogatott egykori híressége, most legendás erőember. Nem szerepben, civilben, a versenymezében lép fel ő is, emel, dönt, majd fáradtan elhever ez a hatalmas test.

De sokkal fontosabb kérdés, hogy Angelica Liddell vajon mennyire marad civil és mennyire lesz művész. Liddellt nézve Dr. Charcot nőbetegei jutnak eszembe, akiket a hisztero-epileptikus rendellenesség diagnózisával mint  boszorkányok leszármazottait, a zárt osztályba rakták.

S mennyivel jobb, ha azt akarod mondani, hogy ma a színpad az övé. Olyasmit látunk, amilyen egy ókori rituálé lehetett, a papnők ott életformájukkal váltották meg a jogot a mikro- és makroközösségüket gyógyító státuszra.  

Liddell gyógyít. Öt órát adtunk az életünkből, ők is öt órát adtak az övékből, így az utolsó mozzanatig tanúskodhatunk a művész személyes szenvedéstörténeténél. És ebben azért megjelenik egy csöpp exhibíció.

Érezheted így, az én értésemet, befogadásomat ez egyáltalán nem befolyásolta.

De az igen, amikor az éppen terhes mexikói civillány borzoló monológban üvölti, hogy nem engedi majd meg, és nem engedelmeskedik többet senkinek, mert méhében a fia, s az összes fia fog majd bosszút állni érte, „megbosszulnak majd benneteket a gyengékben és lefekszem velük és visszalopom magam a saját méhembe!”.

És a csellista akkor Brel ciki-giccses dalából fohászt varázsol:

Ne me quitte pas
Il faut oublier
Tout peut s'oublier
Qui s'enfuit déjà
Oublier le temps
Des malentendus
Et le temps perdu
A savoir comment
Oublier ces heures
Qui tuaient parfois
A coups de pourquoi
Le coeur du bonheur
Ne me quitte pas.

Majdnem olyan szép, mint Stinggel.