Éppen 37-ig kúszik a lázmérő higanyszála, aztán megáll. Most ereszkedik a nap a hegy mögé. Az ágyból nézem. Még nincs 4 óra. Mire megszoktam a korai sötétedést, kezd világosodni. Látom a kerek házakat is. Az egyik lakásba székeket segítettem fölvinni a 70-es évek elején a Városmajor utcából. Talán „rádiós házak”-nak hívták őket, újdonság volt, akár a kerek Budapest szálló. Üres vagyok, nem csak kerek.
          Akár tevékenykedem, akár nem, gyorsan eltelik a nap. A lift működik, le-föl. A test működik. A lélek is, úgy-ahogy.
          Délelőtt takarítgattam, idegesített a por a szobában. Kitisztítottam valamennyire a mosogatót a konyhában és a mosdókagylót a fürdőszobában. Föltöröltem a parkettát. Kiráztam a szoba egyetlen kis szőnyegét a franciaerkélyen (a barátom, a lakás tulajdonosa szőnyegszakértő és gyűjtő is). Napoztattam és levegőztettem az ágyneműt, a takarókat, meg a pizsamámat. Egy kis időre én is leültem egy székre, távol a nyitott ablaktól, napozni. Lezuhanyoztam. Fölöltöztem. Összepakoltam a szemetet és elindultam lefele a lépcsőházban. Becsöngettem Szűcsnéhez. Leadtam a huzatokat és a lepedőt. Amíg én prüszköltem és kényeskedtem az ötödiken, addig Szűcsné bement a kórházba, megoperálták a bal szemét, másnap hazajött, és most éppen vígan főzi az ebédet, siet vissza a konyhába, úgyhogy egyéb mosási ügyeket nem hoztam szóba. A Nagy Öregek! Igen. Ki az utcára! A levegő csípte az orromat, ott, ahol a zsebkendő kidörzsölte. A közértben tejet, narancslevet, mézet, mosogatószivacsot és újságot vettem. (Vehettem volna mást is. Hogy miért éppen ezeket vettem, nem tudnám megindokolni.) A „nagy bevásárlás”! Vissza a lakásba! Kuglóf (Judit hozta tegnap) kávéval. Elfáradtam és érdekes mód megizzadtam. Pizsamára vetkőzöm és lefekszem. Átlapozom az újságot és elbóbiskolok.
          A testi bajok, így vettem észre a héten, elvonják a figyelmet a lelkiekről. Ahogy múlnak a testiek, a lélek kezdi visszavenni a gondjait. Szabadul a test, de nehezül a lélek. Lehet majd megint úszni, teniszezni, kávézni, sétálni, viháncolni. Most még fogoly a test. A lélek viszont viszonylag szabad ebben a kis lakásban is. Jól érzi magát. Helyben van, de nincs lekötve. Ha majd visszatérek a füzeteimhez, a céduláimhoz, a „munkámhoz”, magamhoz, az íráshoz, akkor ismét lekötöm, gúzsba kötöm. Okoskodom. A harangszó megment a további filozofálgatástól, mint ahogy megmenti magát a napot is, felszabadítja. Szeretem hallgatni. Behallatszik a szobába a városmajori templom tornyából. Először egy mélyebb, aztán egy vékonyabb hangú harang szól. Hét óra. Beveszem az utolsó szem antibiotikumot (öt napig szedtem). Menetrendszerűen érkezik az esti fejfájás és fülbedugulás. Egy kivilágított autóreklámot látok az ágyamból. Nem tudom sokáig nyitva tartani a szemem.

Györe Balázs