hirdetés

Nekem van útlevelem!

2008. június 10. - Józsa Márta

Amúgy ma meghalt egy magyar katona Afganisztánban, leomlott egy bontás alatt levő fal a Tűzoltó utcában, agyoncsapott egy munkást, egy másikat életveszélyesen megfenyegetett, az összes többi ahelyett, hogy segített volna rajtuk, fejvesztve menekült, beleértve főnökeiket is, alighanem ők sem tudhatták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy hol születtek, ilyesmi.
hirdetés

Nem műfajom a reggel, ma is elgondolkodtam, mit tehetnék, hogy megússzam a napot, ne legyen reggel rögtön két értekezlet, ne kelljen döntéseket hoznom, ne énnekem kelljen megmondani, mi legyen este, kiosztani olyan feladatokat, amihez esetleg nincs kedve szegény kollegámnak, no de valakinek azt is meg kell csinálnia. Ne szembesüljek minduntalan azzal, hogy hiába találom ki, mi volna a legérdekesebb a műsorban, nem tudom megcsinálni, mert az illetékesek ezt nem így gondolják, nem kapható mikrofon- s lencsevégre az, aki a felelős, aki illetékes. Hogy sunnyognak, átvernek, packáznak velem, s ha velem packáznak, úgy veled is, kedves olvasó, ki minden bizonnyal hozzám hasonlóan hivatal-fóbiában szenvedsz, és már attól dühös vagy, hogy ezt megemlítem. Ajánlok valamit, nyugtat: Doldinger’s Passport, vagy húsz éve nem hallgattam, de ma eszembe jutott. Persze nem véletlenül: ma kellett elmennem, az útlevelemért.
     A történet akkor kezdődött, amikor a gyerekeim figyelmeztettek: nézzem meg, hogy meddig érvényes, az övék is lejáróban, egyszerre csináltattuk. Először rémülten, majd némi megelégedettséggel állapítottam meg, hogy azonnal új útlevél kell, nemsokára lejár a régi. Azért voltam rémült, mert útlevél nélkül klausztrofóbiám van, a vécére sem megyek nélküle, tipikusan, s okkal úgy viselkedem, mint az az ember, aki évtizedekig nem kapott útlevelet. És örültem is, úgy értékeltem, hogy múlóban a fóbiám, nem elsősorban amiatt, hogy sok helyre személyi igazolvánnyal is utazhatom, hanem amiatt is, hogy már nem tartok attól, hogy megint bezárnak egy országból, vagy kizárnak belőle, ahogy mindkettőre volt példa. Elméláztam: pionír koromban egy budapesti utazás olyan álomnak tűnt, mint mondjuk az, hogy holnap reggel valaki felhív, és azt mondja: azonnal indulhatok egy föld körüli útra, all inclusive. Vagy egy kicsit reménytelenebbnek. Ma már azonban – és a felismerés az öröm oka - ez semmi, fogja az ember a régi útlevelét, kifizeti az árát, és kér egy újat. El is indultam, okmányiroda, sorszám, miegymás: majd azt mondja az ügyintéző: ezzel bajok lesznek. Merthogy a belügy adatait számítógépre vitték, és az egyik rendszerben Kolozsvárként, a másikban Clujként szerepel szülővárosom neve, és legyek szíves hitelt érdemlően bizonyítani, hogy hol születtem, és hogy a két helységnév közül melyik az igazi. De hogyan. Menjek el – javasolja a nő – például a bevándorlási hivatalba, és szerezzek onnan valami papírt, például állíttassak ki egy születési anyakönyvi kivonatot. Szóval nem kapok útlevelet, ezek engem egyszerűen bezártak az unióba!
     Na most kérem az a helyzet, hogy huszonöt éve vagyok magyar állampolgár, a nagyhatalmú Losonczi Pál elvtárs, az egykori Elnöki Tanács egykori elnöke személyesen honosított (emlékszik még rá valaki?). Hatszor kaptam magyar útlevelet, az első kettőt leszámítva minden gond nélkül, de akkor sem a szülővárosom nevével, hanem velem magammal volt baj.
Végigcsináltam, persze, ezt a bevándorlási hivatalos ügyet annak idején: az első magyarországi igazolványomban például az szerepelt, a neve rovatnál, hogy nincs, aztán a lánykori nevem (melyet amúgy sohasem változtattam meg) rendesen kitöltve, családi állapota mellett, hogy rendezetlen, aztán az első oldalra ráírták, hogy állandó tartózkodási engedély, majd mellépecsételték, hogy hetente hosszabbítandó. Barnás-vörös útlevéllel érkeztem Magyarországra, állampolgárság nélkül, igen körülményesen megszerzett vízummal, az útlevélre rá volt írva vagy negyven nyelven, hogy érvényes a világ összes országába, majd alá románul: egyetlen utazásra. A KEOKH-nál (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) hetente álltam ki a sort kábé fél évig, mint hontalan nem a határon túli magyarokhoz, hanem az egyéb státusú bevándorlókhoz tartoztam, úgy kezelték az ügyemet, mintha minimum Szomáliából jöttem volna, és a hivatal már 1983-ban sem a multikulti toleranciáról volt híres.
 
 
     Úgyhogy aztán nem is mentem el a bevándorlási hivatalba. Hanem visszamentem a tévébe, ahol – mit tesz isten – még aznap este beleszaladtam egy telefonáló nézőbe, aki elmesélte: családja Berettyóújfaluból származik, de ő az akkor már nem Csehszlovákiához, és még nem a Szovjetunióhoz, és végképp nem Ukrajnához, hanem éppenséggel Magyarországhoz tartozó Ungváron született, mert édesapja katonatiszt volt, és éppen ott szolgált. És mondták neki, hogy ameddig nem igazolja hitelt érdemlően Ungvár közjogi státusát szovjettől ukránig, addig nem is kap útlevelet. És – tették hozzá jóindulatúan – igyekezzen, mert ha nincsenek rendben a papírjai, nemcsak nem utazhat, de el sem temethetik. Szó szót, majd riportot követett, egy hétig kellett várni, míg megtalálták a minisztériumok az illetékest, aki beismerte: bizony, a hivatal többnyire így viselkedik, szolgáltatás helyett packázással legitimálja önmagát és generálja a reménytelen ügyeket. Két nap múlva ugyanazokkal a papírokkal, amelyekkel két héttel korábban, elmentem ugyanabba a hivatalba, és szó nélkül megcsinálták. Hogy miért, nem tudom: sokan ajánlották, hogy segítenek, de mondtam: még ne. Végig akarom játszani. Attól még lehet, hogy a tévéműsor hatott, de az is lehet, hogy csak az ügyintéző volt épeszűbb. Mint megtudtam: minden okmányirodában van egy hivatalos kiadvány, egy településnév-szótár, no azt kellett volna felütnie annak az ügyintézőnek, aki nem hallott még Kolozsvárról.
     Így hát ma odabattyogtam, mint az egyszeri uniós polgár, átvettem az új útlevelem. Új, uniós, és barnásvörös. Mint az egykori hontalan, csak éppen egynél több utazása is jogosít.
 
 
     Amúgy ma meghalt egy magyar katona Afganisztánban, leomlott egy bontás alatt levő fal a Tűzoltó utcában, agyoncsapott egy munkást, egy másikat életveszélyesen megfenyegetett, az összes többi ahelyett, hogy segített volna rajtuk, fejvesztve menekült, beleértve főnökeiket is, alighanem ők sem tudhatták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy hol születtek, ilyesmi. Megvártuk a svéd – görög meccs végét (mióta a meccsek után van az ESTE, mindig tudom, hogy ki játszik kivel, sőt én mondtam meg Petinek az eredményt is!) Este tizenegykor adás, majd naplóírás. De utána szabadnap, Pécsre megyek! És oda nekem már nem is kell útlevél.

Józsa Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.