Ma van harminc esztendeje, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt hadat üzent a lengyel egyesült munkásságnak. Amit erről az eszemmel írni tudtam, tegnap főfoglalkozásom keretében megírtam, ma megjelent.
Ámde volt nekem akkor lelkem is. Még elég ifjú lelkem. Ami majd' megszakadt. Apukámnak is volt lelke. Nagy lelke. Áldott jó kommunista lelke, Isten nyugosztalja! Nagyon szerettük egymást, nagyon nem értettünk egyet, december 13-a után vagy három hétig némán kerülgettük egymást, mert mindketten tudtuk, hogy ha kinyitjuk a szánkat, egy életre összeveszünk. Apám sokszorosan megalázott, deprivált, üldözött szocdem proli zsidó volt a Csikágóból, akinek a kezéből a nyomor kiütötte a tankönyvet, a válság a kenyeret, s véletlenül élte túl munkaszolgálatosként a háborút s a fogságot. Neki a kommunizmus szolgáltatott igazságot, adott méltóságot, tanulási és értelmesnek látszó cselekvési lehetőséget, biztonságot, meg- és önbecsülést. A forradalom után negyedszázaddal már szinte megszokta a rettegés hiányát, mellyel élete első négy évtizede tele volt, amikor a hadi állapot előtti másfél évben újra rettegnie kellett attól, hogy az az egész, amiben él, nem igaz. Hogy minden, ami az életét értelmessé tette, összeomlik. Ráadásul az egyetlen fia, a szeme fénye, azért lelkesedik, hogy így legyen. Mindenféle illegális információval traktálja s nem hagyja őt békén abban a tudatban, hogy nem az igazi, öntudatos munkások lázadnak a munkáshatalom ellen, hanem a deklasszált, lumpen elemek és a megtévesztett, klerikális befolyás alatt álló, parasztságból jött első generációsok, akik sajnos fölhigították a munkásság sorait. Nagyon keveset értettem én akkor az apám lelkéből, de annyit azért igen, hogy befogjam a szám, és házon kívül sirassam Lengyelországot.
Imádtam Lengyelországban tüntetni, és nagyon nem figyeltem a részletekre. Lengyelországban a legrosszabb időkben is szabadon lehetett lélegezni, mert olyan volt a társadalmi közeg. Az ember beült Pesten a Báthory-expresszbe egy abnormális kisebbség tagjaként és kiszállt Varsóban a normális többség tagjaként. Ez az élmény kiűzött belőlem mindenféle óvatosságot. Amikor Krakkóban azzal fogadott egy ismerősöm, hogy tüntetés lesz a Wawelben, nem kérdeztem, ki tüntet és miért, mentem velük lelkesen. Amikor a helyszínen kiderült, hogy a Független Lengyelország Konföderációja demonstrál, földerengett, hogy ez nem kimondottan az én világom, de az egész ellenálló Lengyelországgal való érzelmi azonosulás sokkal erősebb volt bennem, mint a radikális nacionalizmustól való idegenkedés, s nem nagyon töprengtem azon, hogy mekkora lehet az antiszemiták aránya abban a tömegben, amelybe épp beleolvadok.


Leszek Moczulski

A Konföderáció a rendszerváltás után a jobbszélről tülekedett be a Szejmbe, aztán gyorsan eljelentéktelenedett, s a tábora beleolvadt a Kaczynskiék körüli tömbbe. A Konföderáció alapítója és vezetője, Leszek Moczulski 1993-ban a Szejmben „fizetett ügynököknek, az oroszok lakájainak” nevezte az akkor éppen kormányra került utódpárt képviselőit. Aztán kiderült, hogy éppenséggel Moczulski volt a lengyel kommunista titkosszolgálat ügynöke, s ezzel az ő közéleti pályafutása véget is ért.

Pár évvel Moczulski után a Szolidaritás egykori pásztora, Henryk Jankowski atya is kiesett a közéletből. Ő vitte az Istent a sztrájkoló  gdanski munkásokhoz, ő gyóntatta Walesát. Az ő temploma volt évtizedeken át a gdanski Szent Brigitta. Amikor először bejártam elszorult torokkal a Szent Brigittát, úgy éreztem, áldás lehet itt katolikusként otthon lenni. A Brigitta tele volt a Szolidaritásssal. Kiadványaival, képeivel, koszorúival, perselyeivel, oltáraival. Persze a templomok jelentős részében jelen volt a Szolidaritás, de a Szent Brigittában egészen másképp. Mintha itt dobogott volna a Szolidaritás szíve. Tökéletes biztonságban, érinthetetlenségben a hatalmas gótikus téglafalak között. Belépsz egy templomba, és úgy érzed, kiléptél a diktatúrából. Itt szabad vagy, biztonságban vagy, érinthetetlen vagy.

Henryk Jankowski

Aztán midőn eljött a szabadság, a befogadó otthonos Brigitta, kiátkozó, idegen Brigitta lett a magamfajták számára. A rendszerváltás után a Szent Brigitta falait hétről-hétre Jankowski atya heves antiszemita prédikációi hasogatták. Addig-addig űzte a a szépen kikupálódott, föltünő luxusban élő atya a judeobolsevista liberális ördögöt, míg 2004-ben a felettesei kénytelenek voltak visszavonultatni őt.  Tavaly halt meg.

Hogy egykoron mennyire elég volt a közösségvállaláshoz a szabadságpusztító hatalommal szembeni ellenállás! S hogy mára mennyire gyanakvó és finnyás lettem én! Megokosodtam vagy csak megöregedtem?

Beszélő folyóirat