Reggel 9 óra 47 van. Szállásom egyik sarkában, háttérrádióm vékonyka smooth dzsessztakarója alatt vacogok spanglizgatva, s arra várok, hogy a torkomba erőszakolt pirulák tegyék végre a dolgukat: feredőzzenek elolvadásig a hajnali okádásgörcsöktől megfáradt gyomrom erőtlen nedveiben, aztán uzsgyi, célozzák meg a szívem vagy az agyam – vagy inkább, ha lehet, mindkettőt.

De minderről holnap, most a tegnapról kell beszélnem. Így ígértem.

Reggel, mint rendesen, 6 tájt érkezett az első szállító a ház földszinti étterméhez. Vidám, kertésznadrágos fickók ugráltak ki a levendulaillatú vezetőfülkékből, szélesre tárták furgonjaik hátsó ajtószárnyait, hogy nagy rekesznyi répát, krumplit, paradicsomot, paprikát, egy nappal azelőttig pokoli életet élt, majd pokoli halált halt földarabolt állatokat és fényt pakoljanak ki a járdánkra. Kampós végű acélrudakkal huzigálták aztán a fehér, zöld meg barna színű ládákat a vendéglő gazdasági bejáratához. Papírokat zörgettek, irkáltak rájuk, majd ráérősen elkortyoltak egy kávét az árut átvevő alkalmazottakkal, miközben a Visegrádi utcába hulló, és hangtalanul puha darabokra töredező fénykardokba mártották napbarnított arcukat.

Aztán, emlékszem, kukás- és locsolóautó is otthonoskodott itt, de a locsoló sajnos nem locsolt (attól persze még szalutáltam neki játékiból), viszont a kukások gondosan összeszedték a Victor Hugo utca szemetét, s úgy kértek elnézést a 76-os troli vezetőjétől, amiért föltartják, olyan kézmozdulattal, akár a pingpongozók az ellenfelüktől, amikor csuszát ütnek. (Ezt a hasonlatot, illetve hát nem ezt, teniszezőkkel olvastam és neccre ütéssel – hogy a labda épp csak átcsorog – de ez a másik, ez kedvemre valóbb.)

Emlékszem, hogy – mint azt most is hamarosan meg fogom tenni –, könnyű, pörkölt árpával kevert kávét főztem; mint most, csak egy-két könnyű cigit szívtam; mint most egy-két Frontintól lassan lejjebb csillapodott a szívverésem meg a vele kézen fogva járó páni félelmem.

Arra nem emlékszem, hogy hogyan lett a reggelből koraeste. Egy presszóban ültem; ismernek ott, és én is szinte mindenkit. Finom-hűvös világos sört ittam, s mert nyitva volt már, hát persze, az ajtó, az utcára bambultam. Alátekergődző kondenzcsíkok csavarodtak a háztetők gereblyeantennáira, csinos hölgyek kortyolgatták séta közben a 6 órás, menetrendszerinti fénypászmákat, és az amúgy tartózkodóan viselkedő kosztümös-öltönyös üzletember párocskák ujjai is összegabalyodtak. A söröző lehalkított tévéjén úgynevezett kibeszélő műsorban jobb sorsra érdemes emberek baszogatták egymást, a többiek röhögtek rajtuk vagy fölhördültek, számunkra, szerencsére, némán, mert a rádióban ugyanekkor Eric Clapton játszotta az Over the Rainbow-t. Így aztán csak annyit tudtunk meg egy, a képernyőre biggyesztett feliratból, hogy „Andi azt mondta, gyakran nem aludt éjszaka, annyira gyötörte a lelkiismerete”, meg persze azt, hogy E. C. érzi ezt a dalt.

Nem emlékszem hogyan, mikor lett a koraestéből éjszaka, amit már az ablakom rámáján át nézdegéltem, miközben úgy éreztem, mintha osztálykiránduláson lennék egy először (legföljebb másodszor) látott város valami „egy éjszakára ez is jó” szállásán. De ez nem zavart kicsit sem. Megkértem aztán szépen a lelkiismeretet, emlékszem, csak egy egészen kicsikét hagyjon aludni – és egy kicsikét hagyott. Remélem, hagyta Andit is az övé – legalább egy kicsikét.