Egy irodalomtörténésznek, de valószínűleg az írókról is mondhatnám ezt, vannak kevéssé látványos napjai. Ezért nehéz például írókról portéfilmet csinálni: nem valami izgalmas, úgy képileg, ahogy egy író ül az íróasztala mögött és ír. Még kevésbé, ha egy irodalomtörténész ül (esetleg fekszik), és olvas. Ezt az unalmat a televíziós kulturális műsorokban, egy kedves barátom mély megfigyelése szerint, úgy próbálják legyűrni, kevés sikerrel, hogy az öreg költő hulló falevelek közt sétál, a fiatalnál a kamera előtt egy láthatatlan kéz könyveket dobál egymásra. Irodalomtörténészről meg nem csinálnak portréfilmet.

           Én ma, azon túl, hogy végeztem a szokásos teendőimet, vagyis hazajöttem Veszprémből, elhoztam Gusztit az iskolából, megvitattam hétköznapi forradalmunk állapotát szülőtársakkal és tanárokkal, annyit csináltam, hogy elolvastam egy újabb részt abból a regényből, amit már nagyon várok. Ritka az, hogy ilyen kíváncsi legyek valamire: mivel állandóan olvasok, így csak azt érzem egyre erősebben, mennyi mindent nem olvastam még. Ráadásul a célpontom is mozog, mert a kortársaim folyton új műveket írnak, így néha elfog a csüggedés. Ezért nem szeretem a feltétlenülolvasd el felszólítással kezdődő mondatokat. Móricz, aki már önmagában is folyamatosan táplálja bennem a végigolvasás megvalósíthatatlanságának érzését, éppen erről az illúzióról beszélt Babitsnak, amikor az azt mondta neki, a teljes múltat ismerni szeretné: „Akkor el kell olvasnod a világ összes könyvét, és avval elvesztegeted az életedet. Mire öreg leszel, még több lesz, amit nem olvastál, és nem is olvashatsz soha...”

          És én mindennek ellenére most alig várom, hogy kezembe vehessek egy új könyvet, amiből csak néhány darabkát ismerek: Lovas Ildikó A spanyol menyasszony című regényét, amelyből ma a márciusi Alföldben olvastam egy részletet. (És, sajnos, az újságosnál, az új Alföld miatt vettem észre, hogy március lett. Ma reggel Veszprémben olyan szürke eső búcsúztatott, ami tulajdonképpen egyetlen emberi fogyasztásra alkalmas évszakot sem idézett föl bennem, nemhogy a kedvencemet, a tavaszt.) Ez a regény Csáth Géza utolsó hónapjairól fog szólni, a meggyilkolt feleség, Olga nézőpontjából. Egyszerre személyes szöveg olyan módon, hogy a magyar irodalom talán leghihetetlenebb írói sorsába látunk bele általa, és úgy, hogy a Szabadkán élő Lovas Ildikó, mint már előző két könyvében is, saját múltjaként mutatja meg városának irodalmi tradícióját. És személyes úgy is, hogy mindig találok benne valami rám vonatkozót. Szerencsére nem a cselekmény fősodrában, csak apró képekben, jelenetekben, mondatokban. Most például ebben a részben, ahol egy csirke levágása közben a már elnyiszált nyakú állat egyszercsak szaladgálni kezd az udvaron: „Veron elengedte a tyúkot, hogy odahozza a forróvizet, mert nem győzte kivárni a másikat. A tyúk pedig kiugrott a vájdlingból és rohanni kezdett körbe az udvaron, a disznóparéj és a többi gaz között, nem volt célja, nem volt ereje, nem is élt, csak futott. Elnéztem a mozgását, előbb a fejének, aztán összevérzett testének a mozgását, rángását, futását.”

           Láttam ilyet én is. És most, hogy nem látom, hanem olvasom, nem kell elképzelnem Csáthék udvarát, pontosabban ha akarnék, se tudnék mást látni, csak a kisújszállási nagymamámét. Mivel nagymama szerint komolyan fönnállt az esélye, hogy falusi fiúhoz megyek feleségül (úgy 10-12 éves koromban nem volt rá nagyobb esély, mint bármilyen más fiúra, de egyetlen lányunokája esetében nagymama nagyon előrelátó volt), kísérletet tett rá, hogy a csirkepörkölt készítését egészen az alapoktól vegyük át. Csirke megfogása a tyúkudvarban. Nyak elvágása. Koppasztás. És így tovább, egészen a végtermékig, amit ugyanúgy nem szerettem, mint az odavezető utat. És volt olyan nálunk is, pontosabban nagymamánál, mert én bele nem avatkoztam volna a műveletbe, semmilyen falusi fiú fantomképének hatására, hogy a csirke levágott fejjel elszaladt. Nem jutott ugyan messzire, de odadörgölte a nyakát Csányiék kerítéséhez, a vérnyom az én szemem elől sosem tűnt el. Talán még most is ott van, mikor már nemcsak nagymama nincs, de a ház és a nyárikonyha sem.