Engem a szénhidrát fog térdre kényszeríteni, mondogattam régebben viccelődve a barátaimnak. Jó szövegnek hittem, könnyű volt százöt kilósan viccet csinálni a túlsúlyomból, velük együtt nevetni azon, hogy bizony ezzel az idomtalan és absztrakt testtel könnyedén eljátszhatnám az öreg és szétcsúszott Elvist. Nem vettem komolyan az elhízást, a cukorbetegség, az amputáció és az egyéb szövődmények pedig egyelőre túlságosan távoli rémképeknek tűntek ahhoz, hogy megfékezzék ördögi étvágyamat.

Túlsúlyos koromban talán azért sem igazán érdekelt, hogy vajon hány kilót mutatna a mérleg, ha ráállnék, mert nem tartozom azon szerencsétlen sorsú emberek közé, akiknek már gyerekkorukban szembesülniük kell a kövérség pokoli következményeivel. Gimnazistaként nem lehettem több hatvan kilónál, szabadidőmben sokat sétáltam, kerékpároztam, a hétvégi tájékozódási futóversenyekről nem is beszélve, melyek végén persze sosem állhattam a dobogóra, de a több kilométeres távot az esetek többségében becsületesen és lelkiismeretesen teljesítettem. Engem tehát nem csúfoltak, nem közösítettek ki az osztálytársaim, nem röhögtek rajtam a testnevelésórán, ha magasugrásra vagy kötélmászásra került a sor. Akkoriban még nem híztam ugyanis, pedig már zabáltam rendesen, megállás nélkül. Családomban ugyanis nagy hagyománya volt egykoron a kozmikus közös étkezéseknek, az vagy, amit felfalsz, szedj még egy tányérral, ereszed bele bátran a merőkanalat, valahogy így égett bele az évek során szinte kitörölhetetlenül agyamba a kimondatlan jelige.

Nem hazudok, valóban olyan irtózatos mennyiségű élelmet pusztítottunk el egy-egy ebéd és vacsora során négyen, hogy asztalunknál ülve Krúdy Gyula sírva fakadt volna szégyenében, amiért nem bírja tartani a tempót, Móricz Zsigmond feje pedig fél óra múltán ájultan hanyatlott volna bele a töltött káposztával teli, gőzölgő kondérba. Édesanyám tonnaszám főzte a finomabbnál finomabb, és persze károsabbnál károsabb ételeket: göngyölt hús krumplival, egészben sült csülök, vastagon szelt rántott sajt, zúzapörkölt puha nokedlivel, szaftos brassói aprópecsenye, és így tovább, mintha egy soha véget nem érő étlapot olvasnék fel.

Aztán Pestre kerültem, vesztemre túlságosan közeli kapcsolatba kerültem a gyrososokkal, tálca baklavákat öblítettem le több liter cukros üdítővel, cukrászdákat, kifőzdéket és pékségeket dúltam fel, és mikor dugig tömtem magam, máris nyúltam a féltve őrzött fűszeres chipsért és tábla marcipános csokoládéért. Nem ismertem az éhséget. 2006-2007 táján aztán egyre gyorsabban rakódtak rám a felesleges kilók, és jöttek a fenyegető előjelek: a C&A-ban már alig jöttek rám a legnagyobb méretű nadrágok, nehézkessé vált a mozgásom, izzadtam, gyakori időközönként kifulladtam. Borzalmas volt visszamenni például 2007-ben az első öt éves gimnáziumi osztálytalálkozóra Paksra, ahol rajtam kívül mindössze egy-két osztálytársam esett át hozzám hasonló kafkai átváltozáson. De idén januárban aztán hirtelen megváltozott a helyzet. Az Új Étkezés jegyében szüleim tanácsára alapjaiban változtattam meg életmódomat. Semmi szénhidrát, semmi kenyér, semmi cukor, nincs több sajtburgerevő-verseny, palacsinta-maraton, csak az enyhet adó Coke Zero, a puffasztott rizsből készült Hamlet és a roppanós Abonett. (Meg lehet ezeket is szeretni.) Ennek köszönhetően néhány hónap alatt leadtam több mint húsz kilót, ennek ellenére még mostanában is vannak olyan rémálmaim, hogy egyik reggel újra kövéren ébredek fel. Tegyük azért hozzá, hogy a Corvin Tető alatti lángossütöde azért alkalmanként még mindig elcsábít, és titokban bizony el-elfantáziálok egy-egy óriási adag krémesen könnyű és lágy profiterolról vagy zsíros tejföllel durván meglocsolt juhtúrós sztrapacskáról - de 25 éves koromra legalább megtanultam együtt élni az éhséggel. Hízásra hajlamos emberként már háromnegyed éve állandó harcban állok a testemmel, de ez a harc boldoggá tesz, mert - egyelőre még - én vagyok a győztes.