Nem lesz vidám napló
2009. április 27. - Kiss Judit Ágnes
Ha épp megy az írás, akkor is sokszor érzem magam haszontalannak: ülök egy szobában, egy számítógéppel szemben, rosszabb-jobb dolgokat írok, ha épp írni tudok – vajon másnak jó ez?
- 2009. április 27.
Tavasz van, most már igazán. Tegnap kinn voltunk a dísznövény-kiállításon, annyi növényt vettem, amennyit ketten haza tudtunk cipelni. Egész délután földben turkáltam, elültettem őket, nekem ettől lesz tavasz. Most már érdemes kiülni az erkélyre. Hát még ha a folytontermő balkoneper is hajlandó lesz folyton teremni a balkonon!
Ma végre összeszedtem magam: vásárlás, takarítás (a porszívózás a legrosszabb, mert nem igaz, hogy lehet egyenes derékkal, meg a teregetés a hajolgatás miatt, na jó, vasalni meg utálok), satöbbi. Eddig nem voltam rá képes, csak járni a várost, meg aludni. Anya halálával ideiglenes lett minden, csak pillanatok, semmi olyan, amihez tervezni kell, gondolni a holnapra, illetve egyáltalán hinni benne, hogy lesz. Ahogy a disznóvészről hallgatom a híreket, arra gondolok, hogy holnap még talán lesz, holnapután már nem biztos.
Dolgozni tudok azért, már ha nagyon muszáj, például ha van határidő. A Szósz felvételén meg voltak lepve a többiek, hogy nem látszik rajtam a gyász, még tiszteltek is érte, pedig nincs ebben semmi tiszteletreméltó, egyszerűen csak nagyon szeretem őket, és ha velük vagyok, nem érzem magam annyira egyedül. Meg kéne írnom a házi feladatot a Szósz utolsó két adására is. Eddig mindig könnyen ment, most kínlódom, pedig legkésőbb két nap és húsz perc múlva le kell adnom.
Közben, mint a rétestészta, nyúlik a kisprózám, amin dolgozom. Most már megértem, hogy a József és testvérei is novellának indult. Bár ettől nem kell tartanom, annyira lassan haladok, hogy nem érek meg egy tetralógiát. Képes vagyok négyszer-ötször átírni egy-egy kötőszót vagy igekötőt. Ez normális? Ha épp megy az írás, akkor is sokszor érzem magam haszontalannak: ülök egy szobában, egy számítógéppel szemben, rosszabb-jobb dolgokat írok, ha épp írni tudok – vajon másnak jó ez? Ülhetnék haldoklók mellett, mondhatnék árva gyerekeknek mesét, fürdethetnék mozgássérülteket. Csak ez sokkal kényelmesebb.
A könyvfesztiválon jelenésem volt (egyébként nem lett volna erőm kimenni), utána mindenféle szerzőtársakkal beültünk kocsmázni, amit én nagyon ritkán teszek, mert csak az alkoholt és a füstöt nem bírom. Mind haszontalanok vagyunk.
Ma végre összeszedtem magam: vásárlás, takarítás (a porszívózás a legrosszabb, mert nem igaz, hogy lehet egyenes derékkal, meg a teregetés a hajolgatás miatt, na jó, vasalni meg utálok), satöbbi. Eddig nem voltam rá képes, csak járni a várost, meg aludni. Anya halálával ideiglenes lett minden, csak pillanatok, semmi olyan, amihez tervezni kell, gondolni a holnapra, illetve egyáltalán hinni benne, hogy lesz. Ahogy a disznóvészről hallgatom a híreket, arra gondolok, hogy holnap még talán lesz, holnapután már nem biztos.
Dolgozni tudok azért, már ha nagyon muszáj, például ha van határidő. A Szósz felvételén meg voltak lepve a többiek, hogy nem látszik rajtam a gyász, még tiszteltek is érte, pedig nincs ebben semmi tiszteletreméltó, egyszerűen csak nagyon szeretem őket, és ha velük vagyok, nem érzem magam annyira egyedül. Meg kéne írnom a házi feladatot a Szósz utolsó két adására is. Eddig mindig könnyen ment, most kínlódom, pedig legkésőbb két nap és húsz perc múlva le kell adnom.
Közben, mint a rétestészta, nyúlik a kisprózám, amin dolgozom. Most már megértem, hogy a József és testvérei is novellának indult. Bár ettől nem kell tartanom, annyira lassan haladok, hogy nem érek meg egy tetralógiát. Képes vagyok négyszer-ötször átírni egy-egy kötőszót vagy igekötőt. Ez normális? Ha épp megy az írás, akkor is sokszor érzem magam haszontalannak: ülök egy szobában, egy számítógéppel szemben, rosszabb-jobb dolgokat írok, ha épp írni tudok – vajon másnak jó ez? Ülhetnék haldoklók mellett, mondhatnék árva gyerekeknek mesét, fürdethetnék mozgássérülteket. Csak ez sokkal kényelmesebb.
A könyvfesztiválon jelenésem volt (egyébként nem lett volna erőm kimenni), utána mindenféle szerzőtársakkal beültünk kocsmázni, amit én nagyon ritkán teszek, mert csak az alkoholt és a füstöt nem bírom. Mind haszontalanok vagyunk.
Hozzászólás
"Anya halálával ideiglenes lett minden, csak pillanatok, semmi olyan, amihez tervezni kell, gondolni a holnapra, illetve egyáltalán hinni benne, hogy lesz" Judit! Tudom, miről beszélsz. Ezen a borzalmon mindenkinek át kell mennie, nincs választásunk. Én tíz évig halott voltam utána, és nem hittem, hogy valaha még ember lesz belőlem. Élő-halott voltam, nem éreztem az ízeket, a szagokat, csak megjátszottam hogy élek, de a megjátszás is csak egy rettenetesen kínlódás volt. És az éjszakai felébredések voltak a legborzalmasabbak, álmodban letagadsz mindent, aztán felriadsz, és belemeredsz a rémdrámádba. A legnagyobb árulás, átverés az életben, amikor az élet forrását, mely öröklétet ígér (nem tehet mást, hisz nem ijesztegethet téged majdani halálával) megöli az élet. Remélem, már írod. Nekünk.