Nem csak csőcselékünk van egy, de stílusunk is, úgy tűnik, csak egyetlen egy marad: a légies érdek, a bunkó-erkölcs, az öntelt türelmetlenség, az alpári műveletlenség formáival és jegyeivel. Ebben a folyamatban a lakosság maga csupán a néző, az önjelölt művész, az indulatfüggő forradalmár szerepében tetszeleg. Kibic az egész ország. És a tét? Bár minden hadvezér, oroszlán, kiskirály és hercegnő a nép üdvösségére hivatkozik – ez a darabbeli legitimációja –, mégis alig derengenek föl a köz érdekei. Nem az ország érdekét említem, mert az országnak többféle érdeke van. Az egyik az, hogy többrétegű közérdek foglalata maradhasson.

          Nem állítom, hogy a politikai élet eleve érdektelen és erkölcstelen. Csupán azt, hogy a mi színpadunkon alig-alig látok nagyszabású személyiséget. És ebben, ebben mi is hibásak vagyunk. A csupán-néző, az eseményekben sodródó polgárok szerepfelfogásáért mi is felelősek vagyunk. Nem azt gondolom, hogy saját lábúlag, a köztereken kellene politikai vélemény-nyilvánítást foganatosítani. Nem. Hanem a politikához való viszonyunkat kellene áthangolni. Tanulással, régebbi demokráciák politikai kultúrájának felidézésével – annak ellenére, hogy arról a mintaadók néha maguk is megfeledkezni látszanak. A magyar társadalom hagyományos politika-ellenessége eleve rossz fénybe vonja azt, aki erre a mesterségre adja a fejét. Mivel a politikusok megítélése lényegében a szolgai alázat és a közmegvetés között ingadozik, jó képességű, széles látókörű ember ezt a pályát nem választja. Ezért a jelentősebb pártok egyre kevésbé elvi síkon politizálnak.