Újra Budapesten. A várostól néhány nap alatt is el lehet szokni. Szombat délután kiszálltam a Szondi utcában Garacziék kocsijából, baktattam a kofferrel a Körúton, és az egész koordinátarendszer: az araszoló forgalom, a betonkánikula, a széles utcák, a hangzavar a Nyugati aluljárójában, az itthoni munkafeladatok, az otthoni, értsd családi helyzetek, állandó életem kiszámítható, tágulni nem akaró határai, a beszámítható, Tandorival: az elnyerhető veszteségek, satöbbi. Visszacsúszok abba, amiben élek, amiben élni próbálok (cikkek, módosított határidők, lapzárták, bujkálások, számlák, gondok, próbálkozások, vágyakozások). Kívülről látom körülírt visszazuhanásom.

Vajon tényleg mindig jókedvem van-e, amikor mosolygok? Vagy egyszerűen kiskorom óta rám hárult az a szerepkényszer, hogy a holtpontokon átlendítsem a körülöttem lévőket? A gimnázium végére én lettem az osztály bohóca, totál lehatárolt játéktér, éppen játék és tér, valamint tét nélkül. Clown-depresszió, a lányok legjobb barátjaként, a fiúk elviselt haverjaként, mint egy szolgáltatás voltam vicces állandóan. Belül kéjes örömmel voltam szomorú, kifelé gyáva voltam hallgatni is. Aztán ezt a szerepet, nem: ezt a személyiséget, mert ez nem egy szerep volt, hanem én voltam egy szerepben, ezt a személyiséget a stréberségével, a puhaságával, a gyávaságával rettenetesen megutáltam. Ennél csak a másik véglet rosszabb, amikor a kedélyes palimadár cinikus szarházi lesz, aki már akkor se meri elengedni magát, amikor éppen tényleg jól érzi magát. Amikor érzi magát. Azóta, hogy tegnap és ma visszatértem a szokásos időbe és a szokásos térbe, távolabbról szemlélem az életem. Nem is vagyok megelégedve vele. Kérdés, hogy ez a terápiás habogás mennyire célravezető. Az elmúlt napokban valóban vidám dolgok történtek - nagyrészt. Erre hegyeztem ki a kishegyesi netnaplót: kis pátosz, a pátoszra némi irónia, az iróniára gyengített önirónia. Bevett recept. A kis résszel, ami nem jó (tehát rossz, szar, problémás, kínos, megoldhatatlan, kilátástalan) pedig rágódok magamban. Noha unom a futballmetaforikát: akárcsak Forlán a 93. percben, lőttem én is egy nagy kapufát az elmúlt napokban. Azzal se nyertem volna. Maximum hosszabbítás. Forlán mosolygott. Szebb, persze, hogy szebb egy csattanó kapufa, mint egy bekotort gól. Na ez akkora közhely, hogy vissza se olvasom.

És emiatt ma nincs kedvem viccesen és vicceseket írni. Még akkor sem, ha lenne miről.

Ez lenne a másik véglet. Azért próbáljuk meg, nógatom magam a fűrészporos, de már kellően otthonos, momentán tök üres Dohány utcai lakásban. A vadonatúj, üres bútorok most sétáltak be sarkaikba, még nézegetnek jobbra-balra, hol is lesznek majd ők, körülöttük mindenfele szerszámok, csavarok, lécek. A szögek között ül egy Szegő. Na, már megint kezdem. Avagy folytatom.

Kishegyesen péntek este elkezdődött az irodalmi kavalkád. Miközben Vári Gyuri olyan meghitten és fátyolosan szavalja Vas István szép versét (Óda a tegnapi asszonyokhoz), hogy úgy hangzik, ő maga írta, megérkezik Garaczi Laci, Nagy Ildikó Noémi, Kukorelly Endre és Szerbhorváth Gyurika egyenesen a Szondi utcából. Előttük még bemutatkoznak a Híd folyóirat fiatal alkotói. A Híd-kör néhány oszlopával Patócs László beszélget. Minden ilyen körülírás, suta panel, hogy fiatal hangok, ígéretes tehetségek, sokat sejtető próbálkozások, ügyes anyaghasználat, koraérett arányérzék, és így tovább, kerülendő velük kapcsolatban. Fiatalok, tényleg. Költők (Terék Anna, Oláh Tamás), írók (Barlog Károly), irodalmárok (Teodora Drozdik-Popović). Egyszerre élvezik a helyzetet, hogy fent vannak (ezért írnak, nem?), és egyszerre vannak láthatóan zavarban (ezért írnak, nem?). Néhol kócosak vagy éppen túlsminkeltek a szövegek, egy agilis szerkesztő keresve sem találna jobb alapanyagot vagy utánpótlás-csapatot.

Garaczival és Nagy Ildikó Noémivel Turi Timi és Szerbhorváth beszélget. Alkati hasonlóságok, a minimalizmus maximális foka, jól kiválasztott felolvasások. Zárásképpen Kukorellyvel Vári Gyuri diskurál: neoavantgárdról, saját kánonról, írásterápiáról, az unalmas szövegekről és a radikális művekről. Késő este fellobban a láng a katlan közepén. Timivel vattacukrot veszünk, majd igazat adunk édesanyáinknak, hogy ez a cukorszellem tényleg rettenetes: ízre, állagra, ragacsra egyaránt. Azért annyira jó, hogy megverseljük különböző modorban. Nemes Z. Márió például a vattacukorról, gyanítom, hogy a Véreshurka-pálca címmel írna verset. Éjjel a svábházban még ökörködünk négyesben, ott van Szabó Szilvi is.

Másnap, azaz tegnap még reggelizünk egy ládányi burekot a katlanban, indulás előtt a prózaszeminárium kereteit kinyitva, a szerzőket kérdezzük az alkalmazott írásról, amikor határidő vagy tematikai konkrétumok tájolják a munkát, és a vendégszövegek hospitalizációjáról. Kukorelly Endre mindenkinek azt tanácsolja, hogy vezessen naplót. Ildikó bólogat. Én meg azon töprengek, hogy 6 év mindennapi naplóírás után miért hagytam abba körülbelül egy hónapja. Nem volt hozzá érkezésem az állandó rohanás mellett. Megpróbálom folytatni csak azért is. Végül is ez is az. Érkezés az élethez.

Haza a vonat helyett Laciékkal jövök. Ildikó vezet. A határon a szokásos gyanú-hermeneuták: honnan jövünk, hova megyünk, van-e nálunk valami? Pár óra alatt otthon is vagyunk. A Szondi utca az origó. Laciékkal szemben lakik legjobb barátom, Ádám családja. Ádám apja Kukorellyvel volt együtt katona. Nem ez az egyetlen közös ponthalmaz, amit felfedezünk. Egy másik közös pont viszont elképesztően szomorú.

Otthon gyors mesélés, fürdés, és tekerhetek ki a szigetre. A hídon szűk folyóson lehet csak araszolni. Előttem külföldiek csoszognak, mögöttem egy nő háborog: "Engedjék már el, és ne tartsák fel a magyarokat." Az Olvasóliget rendezvényén a rég nem látott Kukorelly Endrével beszélgetek. Hogyan ad címet, mikor lesz kész egy kötet, mit lehetne kezdeni az iskolában az olvasással, mi a szöveg öröme, miért lett unalmas a futball. Visszafelé kikerülöm a tömeget, az Árpád hídon át és Vizafogón keresztül megyek haza a bronzmeccsre. És itt most legyen ellipszis, sőt inkább legyen vége.

Szegő János