hirdetés

Nem tudok írni

2011. október 31. - Pályi Márk

Nem tudok írni. Ezt az olvasónak jó az eszébe vésnie, mielőtt követni kezdene engem. Csak azt nem tudom, hogyan tudnám kifejezni, hogy ennek mennyire örülök. - Ezen a héten Pályi Márk írja a Netnaplót.
hirdetés

Ha teljesen ki tudnám fejezni, akkor talán már tudnék írni.

Máshogy nem lehet, csak negatívként – arról nem beszélve, mekkora boldogság társul (számomra) ahhoz, hogy nem tudok írni, és ezt nem is igénylem magamtól.

Tudok beszélgetni. Az orvos végre kiadta a papírt, hogy „közösségbe mehet”. Ha megjelenek egy társaságban, nem kell félrehúzódva a hiányosságaimon töprengenem. Értem a fantazmát, ami a föloldódást intézi el. A realitás nem ez. Az valami olyan, amikor nincsen nyelvem. De én eldöntöttem, hogy mindenekelőtt a fantazmát akarom. A világról alkotott közös konvencióknak – ennek a vallásnak – akarok én is megfelelni. Az más kérdés, hogy én tudom, hogy nem ez a valóság. Hanem amikor ez nincs. Olyankor nagyjából semmi sincs, azon a törésen kívül, ami megtörtént. Hogy ez Auschwitz megtörténtével történt-e meg, vagy a csecsemő anyjával alkotott egységétől való elszakadásával, vagy – ahogy az én életemben – az érettségit követő összeomlásommal: csupán annak a kérdése, melyik rétegét nézzük. Az biztos, hogy Auschwitz megtörténte manifesztálta ennek a törésnek a tényét „igazságként” – innentől a morál már csak vágykifejeződés lehet, de törvényként érvénytelen.

De bevallom, most, hogy ezt leírtam, már majdnem valóságként fogadom el azt, amit magam körül látok. Csak ezzel kihagyok egy nagyon fontos tényezőt: azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez lesz is. Meddig lesz? Már-már cinizmusnak érezném elfogadni a létezhetőségem garantált folytonosságát – amit az érettségi előtt még, a legfőbb szabályként, meg sem kérdőjeleztem. (A leadkép abból az időből származik.)

„Az ember ugyanúgy nem tudja elképzelni a halált, mint a kamaszfiú azt, hogy mi van az érettségi után” – Kornis Mihály mondta ezt egy szóbeli előadásában. Most az ő készülő könyvének 17. fejezetével párnázom alá a lapot, amin írok – néhány kudarcos számítógépes kísérlet után áttértem a papírra. Az utolsó simításokat végzem a korrektúrán – hamarosan a Litera olvasói is részletet olvashatnak az önéletrajzi interjúregényből.

Ezt csináltam ma is késő estig, meg az elmúlt napokban. Ezzel is halogattam, hogy válaszoljak egy hétvégén megismert izraeli lánynak, aki akar még velem találkozni. Pedig engem is érdekel. Senki sem mondta még olyan faarccal nekem, mint ő, hogy különlegesnek talál.

A mai szabadidőmet mindazonáltal azzal töltöttem – mintegy két órát délután –, hogy az anyámat láttam vendégül magamnál. Együtt néztük a napsütésben színpompázó őszi fákat, aztán egy órát feküdtem a hasán. Ahogy kezdi (kezdjük) kiheverni – két és fél év után – a nagymamám halálát, az ő hasa veszi át a nagymamám hasának a szerepét.

Azt nem is mondtam el neki, hogy ma úgy ébredtem föl, hogy azt képzeltem el, a nagymamám lakásában vagyok.

Aztán délután négy órakor rádöbbentem, hogy ma nincs is hétköznap. A tudatelőttesemben persze ott volt, várakozó reflexszel mégis bekapcsoltam a Klubrádiót, hogy hallgassam a Bolgárt a munkához háttérként. Hiába el se tudtam képzelni magamról pár éve, a legszebb őszi délutánokat a Klubrádióval töltöttem. Azonosulok azzal a képpel, amit a hallgatóikról sugároznak, és éppen annyira szeretek ehhez a „több százezres asztaltársasághoz” tartozni, amennyire viszolygok attól, hogy bármelyik politikai oldalhoz soroljanak. Már tíz éve is gyanús volt ez az oldalazás – a mai körülmények között azonban már maga a szemenszedett vakság.

Így végül a kilencvenes évekből maradt magnókazettákat tettem be, főleg olyanokat, amik eredetileg az öcsém tulajdonát képezték. Most az előbb a Mortal Kombat filmzenéje szólt, de volt már Britney Spears, 1999-es rádiófelvétel, meg minden, sőt még külföldi halandzsákkal megszakított, végeérhetetlen gyerekvihogás is. Nem ismertem föl a hangok gazdáit.

De azt elmondtam az anyámnak még, hogy tegnap a Sirályban, ahol egy kétnapos rövidfilm-készítői maratont vezényeltek le és zsűriztek meg – a várakozásokhoz képest teljes sikerrel – a barátaim, Sárival már úgy éreztem, mintha ő lenne az igazi rokonom. Pedig szinte soha nem ugyanarról beszélünk szerintem, amikor azt hisszük.

Még nem barátkoztunk össze, kedves olvasó. Most nekifoghatnék, hogy írjak egy új jegyzetet, amivel jobban kielégíteném az igényeidet, de neked is meg kell értened, hogy nyolc év összeomlás és kétségbeesés után végre egyszer elengedhetem magamtól a tettem következményét. Így sem tudom még, hogyan reagálok magamra, ha ezt befejezem. Egy ifjúsági táborban sem első nap ismerszünk meg kielégítően. Ez az egy hét egy tábor. Lehet jó, de elkerülhetetlen összezártság. Nem tudom máshogy fölfogni. Te is így olvasd.


Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
jomtov jomtov 2011-11-03 12:06

Exelor, ez olyan, mint a haldoklónak azt mondani, hogy dögölj meg. de a te ízlésed nyilván ezt diktálja

Exelor Exelor 2011-11-02 08:26

Tényleg nem tudsz, de netnaplót már bárkinek lehet.