A szomszéd előtti fán lakik egy bagoly. A teraszra költözött egy pár kerti rozsdafarkú, öt gyerekük lett. Egész nap etették a fiókákat. Galamb és gerle számolatlan. Rigó is akad. Mindezektől nem lesz kevesebb légy vagy szúnyog. Nem is tudom, mire jók ezek a madarak. A szüleimnél egy szarkacsalád lakik, azok viccesek, hangosak és rettentően szeretik a csillogást. Megrészegednek minden csillogó-villogó tárgytól, egészen a közelünkbe jönnek és figyelnek, lesnek: hátha megkaparinthatják.
Ezek a madarak itt laknak. Itt születtek s itt pusztulnak el. Fontosak. Ezek a madarak nem olyanok, mint a fecskék és gólyák, melyek nem tudnak a seggükön maradni, megijednek az első hűvösebb őszi széltől s már húznak is el.
Az itteni írók jobbára olyanok, mint a fecskék és gólyák, de azokat mi nem vesszük komolyan. Sőt úgy vesszük, hogy már nem is gondolunk rájuk, gondoljanak a pestiek, van ott barátjuk elég.
Én már azt hittem, ilyesféle mondatokat nem fogok hallani, de a minap sikerült. Ideges is lettem, de nem szóltam be, mert neveletlen vagyok ugyan némely helyzetben, de nem fegyelmezetlen. Érzelmileg érintett a dolog, mivel itteni barátaim közül az összes íróféle ott lakik. Amott. Megfigyeltem, mikor ezt mondják, böknek az állukkal, időnként az emberek nagyon jól tudnak tájékozódni égtájilag.
Vicces az ilyen helyzet, mert azokat nem érdeklik az ilyen mondatok. Régebben érdekelték őket, láttam rajtuk, előfordult, hogy fájt is picit, de most már nem.
Május elsején a Csíkér partján, ami B.P. faluja, Csantavér mellett folyik, elég sokan voltunk, rengetegen. Egyszer csak hallom, amint az egyik városom-beli értelmiségi megkérdezi B.P.-től, hogy minek jött, tán nem elég jó neki az EU? Húzzon gyorsan vissza. De ezt sokkal érdesebben, durvábban mondta, csak nem akarom eltorzítani ezt a szöveget, olyan lágyan és békésen indult a madarakkal. Nem kaptam levegőt. Valószínűleg a szlovén se, aki szintén EU-tag, és nem is élt itt, csak ide nősült Újvidékre. De B.P.-t egyáltalán nem izgatta, meg a többi húsz-ötven embert sem, aki éppen hazajött majálisozni, csak engem bántott, mert azzal élek egy városban, aki ekképpen viselkedett.
Viszont most beindult a másik vonulat, kivált ebből az állbökős társaságból. A másik vonulat azt mondja hirtelen, hogy ő mindig is az egyetemesben gondolkodott, ha nem vették volna észre, vagyis egyek vagyunk mind. Én nem vettem észre, de biztosan nem figyeltem eléggé.
Nem járunk ugyanabba a kocsmába, csak ennyit mondok.
Ideges lettem tehát, nem bírom, ha böködnek állal. Ráadásul pestiek is ültek az asztalnál. Gondolom megszámolták gyorsan, van-e barátjuk, aki innen el. S hogy mi légyen ezután?
Fegyelmezetten hallgattam. Délután pedig elmentem az antikváriumba, mert szükségem volt némi természetes viselkedésre, amire a könyvesbolt tulajdonosától mindig számíthatok.
Azzal fogadott, hogy talált egy remek fotót, csak sajnos megvették a könyvet, mielőtt kifénymásolta volna a fényképet. Ami nagy kár, mert megkockáztatott volna egy finom keretet is, és kitette volna a kirakatba. A fotón - nem hiszed el! - Hitler üldögélt egy szánkón, s nézett fölfelé meglehetősen ártatlan szemekkel. Szétterpesztett combja közt a szánkó, lábán vastag térdzokni, ő maga pedig gyermeki várakozással tekint a tél örömei elé.
Kitettem volna a kirakatba, s odaírtam volna alá: nem olyan fekete az ördög...
Szerintem megértették volna-e a politikai üzenetet, az újabb választások előtt?
Ilyen az ő természetes viselkedése.
Elmeséltem neki a délelőttömet. Mondtam, úgy döntöttem, irodalom-helyileg az ő nagynénjével leszek földi, aki abban az évben halt meg, amikor  én születtem. Kosztolányi Mariska itt halt meg, tőlem a huszadik házban. Mindenki emlékszik rá, ahogyan vaksin csoszogott a papucsában. Csámpás lábára nem illett cipő. De azt kevesen tudják, hogy nem volt hajlandó kimenni a vécére. Volt egy gyönyörű nachtkasztlija, most ott áll benn a könyvesboltban, s abban tartotta hatalmas, fehér zománc bilijét. Ha egész napra ottfelejtette, úgy kellett kicsempészni.
Ennyi marad az emberből. Ez a görcsös féltése az életnek. Mindennek, ami hozzá tartozhat. Tán még az ürüléknek is. De az mindenképpen nemesebb, mint állal böködni és úgy. Úgy görcsösködni kicsinyesen, meghatározni ki milyen madár ebben a rezervátumban.
Különben ma nagyon jó napom volt, megnéztem Komor Marcell és Jakab Dezső építészek készülő mellszobrát két művészettörténésszel, egy építésszel és egy
szobrásszal. Azt mondta B.D. művészettörténész a szobrásznak, hogy másmilyen orrot kell csinálni a két szobornak. Néztük a fotókat, igaza van. Jellegzetes, szép, lefelé hajló orruk volt. És olyannak kell lenni a szobron is: felismerhetőnek, büszkének.
Csak ahogy leültem ezt megírni, a másik esemény jutott eszembe, az a kicsinyesen méricskélő. Ami olyan messze van attól, ami valóban számít.  Pacsirta nachtkasztlijának a mérete számít, mert bele kellett férnie a zománcos bilinek.
A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján, egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeli edényekkel. Alattuk harsány felírás hirdeti: "A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!" Mégis csak, ezek az olaszok... Ezekkel nem lehet ám packázni. Bárkivel felveszik a versenyt és ha akarják, megmutatják. - És akármit tesznek, nemzetük nagyobb dicsőségét szolgálják vele.
Írta Szerb Antal 1936-ban.
Átjött a karikaturista, elolvasta a szöveget. Most kint röhög a nappaliban az utolsó török sörrel, Efes. És kiabál, hogy  tudják rólam jól, hogy egy kozmopolita macskajancsi vagyok, megírták. Bár vele együtt, mert ő vállal engem barátilag. És vesz nekem egy zománcos bilit, ha már elég öreg leszek.