Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost,

csak könnyezve tud beszélni róla.

90 éve született Pierre Larousse francia enciklopédista, a Larousse enciklopédia atyja. Ezt tekintem az alapeseménynek: enciklopédikus összefoglaló a nap eseményeiről? Hogy bizonyítsam, Larousse volt a jobb? Nem lesz enciklopédikus ismeretfelhalmozás - csak olyan posztmodern összefoglaló. Mint a forradalom.

     1915-ben e napon közel huszonötezer nő vonult fel New York utcáin, hogy szavazati jogot követeljenek maguknak. 2007-ben e napon a múzeum előtt vonultunk fel, kísérőmmel, hogy saját szememmel győződjek meg róla, hányan is vannak, akik a posztmodern forradalmat éltetik. Korán érkeztünk, persze. Kapunyitás után még visszatértem egy ernyőért – addig társam a nyitott kapuban állt. Egy biciklista húzott el előtte, az úton vele együtt haladó gyalogoshoz? bárkihez? beszélt. A beszélt talán nem is pontos. Kiabált. Így helyesebb. Azt kiabálta, Hitlernek igaza volt, minden zsidót meg kéne ölni.

     A személyes tapasztalatszerzés útján e helyt kissé meg is torpantunk, van-e még értelme tovább menni, végül azonban arra jutottunk, ha már kijöttünk, s ismereteink szerint a túlfűtött lakásból nekiindulva elképzelt egészségügyi séta is hosszabb ennél: elindultunk. Decens mulatozás, mintha csak március 15., üdítő, dobozos sör, kis módosítással: Nagy Magyarország- és címeres kitűzők, sok árpád-sávos zászló a kezekben, a standokon. Messzebbről láttuk az Astoria kivetítőit.

     Két nappal korábban ebben az időben galambraj szállt el az Astoria fölötti égnégyszögben. Afrikában a piros csőrű szövőmadarak egyes csapatainak több, mint öt óra kell, míg vonulásuk közben áthaladnak egy ponton. Az East-West center látványliftje helyén szürke porral fedett ablakok, mintha belövést kapott volna az épület: csak a tény nyugtat meg: előtte vagyunk, nem utána. A Múzeum cukrászdában nyugodtan ültek a megszokott és az ideiglenes arcok Szűcs és Szitányi festett fa képei között, Párizs, Moulin Rouge. Begyűjtöm az anyagot, amelyre szükségem van az álmaimhoz – holnaptól majd, álmodom. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság. Két napra rá ugyanez előtt a cukrászda előtt (míg a Múzeum étterem és kávéház minden lehúzható redőnyén és ablaküvegén hatalmas címer hirdeti, alapítva: 1885, a Múzeum cukrászda meghúzódik a reprezentatív rokon mellett, s egész évben alig-alig van pillanat, hogy zárva lenne. Ha egyszer felújítják... esemény lesz) árpád-sávos zászlók lengenek, feketébe öltözött, bakancsos férfiak és ballonkabátos átlagemberek beszélgetnek.

     1942-ben e napon támadták le az angolok El Alamein-nél az ellenkező oldalt.

     Sok a rendőr. Mintha az Olasz Intézet kávézójának kapualjából is kukucskálna kifelé egy posztos, de már a körútnál hosszú, kettes sorokban állnak, kiránduló óvodások, kihozta őket az ünnepre állam bácsi, lássanak csodát. Látnak. Korán van még (nem a könyvárusoknál, időben), lehetnek húsz-harmincezren, mondjuk. Később olvasom valahol a vitát, hányan lehettek kint, megszokott leosztás, a rendőrök szerint harminc-negyvenezren, mások szerint negyedmillióan. A szememnek jobban hiszek. Ahogy a fülemnk nem mindig akarok. Tarlós beszél éppen, de ezt csak utólag derítem ki, a programból, ami a mondandóból elhatol ide, annak négy alappillére Kádár, Kohn, Grün és besúgók, biztos csak jól sikerült példázatnak szánja. Tavaly ilyenkor Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava forradalom. De vér és kínok közt nem született jövő. Vagy nem ettől született. Maga szülte meg magát. Volt könnygáz, barikád, vízágyú. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt. Érzékeltetni, hogyan, az iróniát. Macskafejek.

     Most, szerencsére, végül semmi sem. Maradék szabadság, kevéske álom. Akkor majd inkább arról. A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja.