Percre pontosan érkezem a Móra kiadóba, pedig úgy indultam el, hogy nem tudtam, melyik épület, még sosem jártam ott. Merényi Ágival, a főszerkesztővel van találkozóm, rokonszenvesnek találja a Városfoglalás kalendárium tervét. Sőt, saját ügyének tekinti. Ezt így nem mondja, de nyilvánvaló. A Városfoglalás meghatározta a tavalyi évemet. Rengeteg energiám van benne, és sokat kaptam olyanoktól, akiket részben nem is ismerek személyesen, ez már elvehetetlen. Rengeteget dolgoztam vele és rengeteget tanultam belőle. De azért most már jó volna learatni a gyümölcsét. Majd a kiadóvezető megmondja, lesz-e aratás. Kicsit elfáradtam, ők a tizedikek.

Visszafelé a Kiskörúton jövök, hogy átvegyem a Lélegzethinta tiszteletpéldányait. Szép lett a könyv. Dragomán Gyuri utószava pontosan azt adja, amit várunk tőle: rövid pályakép, az életmű áttekintése, a regény fő motívumainak kiemelése, külön örülök neki, mert megjelenés előtt nem tudtam elolvasni. Most már elég idő eltelt ahhoz, hogy lássam, mennyire jó a könyv, hogyan emeli át a szenvedést egy másik dimenzióba, hogy megsejtsünk valamit a pokol egyik variánsából.

Hazaérve első dolgom, hogy eldicsekedjem a többi Müller-fordítónak. Ettől újra felélénkül a Lélegzethinta-levlista. Kasia, aki most tart az utolsó korrektúránál, gratulál, majd azonnal föltesz két kétségbeesett kérdést. Az elsőből kiderül az eredeti szöveg egyik tárgyi tévedése, ami azért bosszantó, mert annak idején én is észrevettem, hogy valami nem stimmel, aztán mégsem jártam utána. Egy falut az elbeszélő Kassa mellé helyez, miközben Rahó mellett van, azért az nem ugyanaz. Én már nem tudok javítani, Kasia még megteheti. A másikkal, egy Hargita megyei településsel kapcsolatban viszont tudtam neki megnyugtató választ adni.

Az a nehéz, hogy a regénybeli elbeszélő időnként téved. Ráadásul egy ilyen tévedést szóvá tenni kétséges dolog, hiszen miért ne tévedhetne Leo Auberg. Csakhogy például amikor szóltunk Herta Müllernek, hogy az elbeszélő állításával ellentétben „bamsti” ukrán szó nem létezik, egy internetes forrásunk szerint viszont van egy ilyen osztrák tájnyelvi kifejezés, és azt jelenti, hogy „pufók”, akkor megköszönte, és kérte, hogy javítsuk. (A „bamsti”-t egyébként Bartos Tibor Magyar szótára segítségével fordítottam „bambuc”-ra.)

És ezek az ügyek még mindig a kinyomozható kategóriába tartoznak, a költői képekkel mindenkinek egyedül kellett birkóznia, habár a közös értelmezési kísérletek sokat segítettek.

Még tavaly év végén jutott eszembe, milyen jó volna egy levelezőlista a regény fordítóinak. Sikerült is összehozni tíz embert, Amerikától Finnországon át Kínáig. Ebből négyen voltunk aktívak, egyszerűen azért, mert mi négyen dolgoztunk körülbelül egy időben a könyvön. Gondolom, a többiek csöndben figyeltek, és elspájzolták a levelezésünet arra az időre, amikor majd nekik ketyeg a határidő. Olasz, francia, lengyel és magyar nyelvre fordítódott a könyv nagyjából egyszerre, nekem volt a legkevesebb időm. Készítettünk egy közös kérdéslistát, hogy a szerzőnek ne kelljen tízszer válaszolnia ugyanazokra a kérdésekre. Katarzyna Leszczynska volt a legalaposabb és a legkitartóbb, és ő volt az is, aki a nagy közös munka lázában váratlanul meghívott bennünket a házába, a lengyel-fehérorosz határon lévő nemzeti parkba. Ősszel lenne a találkozó.

A vietnami fordító, Thuy története viszont rettenetes. Thuy nem bírta visszafogni magát, lefordította az egész regényt, csak azután kezdett kiadót keresni hozzá. Csakhogy állami cenzúra van, a kiadók eleve csak azzal a szerzővel foglalkozhatnak, akiről a központban megállapították, hogy nem művel felforgató irodalmat. Herta Müller a nemkívánatos szerzők közé tartozik, az ő kiadása Vietnamban szóba sem jöhet. A Berlinben élő Thuy az interneten sem meri elhelyezni a fordítását, félti az otthoniakat. Ezzel együtt optimista, várja, hogy megváltozzon a széljárás Hanoiban, és mindennek ellenére örül, hogy végigcsinálta, mert rengeteget tanult belőle…

Délután kávé Sándor Erzsinél. Régóta tervezem, hogy felugrom hozzá, ígért egy Zsüti-CD-t, ráadásul ott lakik a Liliom utcában, naponta megyek el a háza előtt. Jancsival megyünk, egyenesen az óvodából. Jancsit elfelejtettem fölkészíteni Tomira. Nagyon jól vesszük az akadályt mindannyian, pusztán azzal, hogy megbeszéljük: Tomi nem lát, mégis ugyanúgy él, mint mi, csak sokkal jobban figyel.

Este megkérem Jancsit, idézze fel a kedvenc mondatomat a Frakkból. Lukrécia mondja Szerénkének: „Elég szomorú, hogy segítség nélkül nem tudsz felmászni a fára.” Elég szomorú. Frenetikus, nem?