A házunk belső udvarán egy elhagyott motorbicikli álmodik. A már senki által nem használt, kiszálkásodott szőnyegporoló mellett bujkál, de nem annak döntve, hanem a saját támasztóján pihen. A hátsó kereke hiányzik; a színe katonazöld, az első lámpája rég betörhetett, mert már a belső foncsorozást is, ahogyan az egész járgányt, ősöreg rozsda rágja. Az ülésére zsinórozott rissz-rossz, fekete nejlondarabot most álmos szellő zizegteti, a közeli platánfa percről percre terebélyesedő levelei között későreggeli napfény potyog rá.
Valahonnan Snétberger Ferenc gitárjátéka hallatszik, egy távoli tévé azt kiabálja, hogy „Nincs idő a fájdalomra!”, a szemben lakó lány megint félmeztelenül húzza el nappalija függönyét és nyitja ki az ablakot, kicsi, formás melleivel hosszú másodpercekig gyönyörködtetve azokat a légáramlatokat, amelyeknek sikerül megérinteniük kreol bőrét.
A szomszéd néni fölteszi a levest a tűzhelyre; hamarosan fövő zöldségek illatába panírozzák magukat a körfolyosók, a lépcsősorok, a korlátok, de még a tetőcserepek közé állított gereblye- és parabolaantennák is, egy második emeleti konyha sarkában pedig azt mondja be a rádió, hogy a városból kivezető utakon megnőtt a forgalom, mert sokan utaznak el a hosszú víkendre, úgyhogy – akik tehetik –, menjenek és kerüljenek erre és arra.
A kerület belső, gyér forgalmú utcáin molyirtó- és levendulaszagú zakók s kosztümök poroszkálnak, a Chelsea oddsa a Bolton ellen hendikeppel 1,72 a 3,10-zel szemben, és a 76-os troli vezetőjének sajtos-majonézes szendvicset csomagolt a felesége, egyszerűen csak azért, mert szereti a fickót, és tudja, hogy ő meg őt, és a sajtos-majonézes szendvicset.
A kitárt ablakokban függönyvitorlák dagadnak, és az első elszabaduló pollenektől úgy fölpörögnek a bogarak és a madarak, mintha soha le nem csengő kokaint szívtak volna, és a sarki étterem konyhai bukóablakain evőeszköz- és tányércsörgés- és nevetgélés hangjai osonnak a szabadba, és egészen a Váci útig, vagy talán még annál is messzebb repülnek.