Ma hallgatni fogok. Így döntöttem. Ma úgy írok, mint amikor hallgatok. Most vagy soha. Még nincs reggel hat. A hallgatást soha jobbkor nem lehet megvalósítani, mint egy olyan nap után, amikor az embert ünnepelték. Nehéz éjszaka után könnyű hajnal. Négy körül, legkésőbb, feloszlik a leglelkesebb farandole is. Az utolsók épp most bukdácsolnak elfele a franciapark kúpjai, gúlái, tetraéderei között. A nagyvonalúbbak már az angolkertben járnak, a vadak a lésben. A reálpolitikusok régesrég saját ágyukban alusszák az igazak álmát, elvégre holnap, azaz ma: munkanap van. Hogy itt-ott még folyik az üzekedés a buxusok mélyén, nincs kizárva. Magánügy. Ők sem foglalkoznak már velünk. Azaz: velem. Soha jobbkor egyesszám. Hallgatni egyedül jó csak, és ezúttal, úgy tűnik, tényleg sikerült egyedül maradnom. Máskor bezzeg hiába kérem, udvariaskodva, komolyan, üvöltve az ország apraja-nagyját, köztük a családot, hogy hagyjanak engem békén legalább egy napra. Egyetlenegy teljes napra, hát olyan lehetetlent kívánok? Én szellemi munkát végzek, szaftos káromkodás! Jó, jó, mondják, meg olyanokat, hogy ne szívjam magam valamint ne parázzak, csukjam be az ajtót és kész. Becsukom. De akkor is lehet tudni, hogy ott vannak. Hallani. Járnak, kellnek, esznek, isznak, beszélnek, sustorognak, üvöltöznek, tüntetnek, verekednek, nagy csinnadrattával zenélnek, petárdáznak, bőgetik a motort undsoweiter – élik világukat. Miközben az ember elanyátlanodva. Néha egészen elanyátlanodva. Per se. Mert ki nem. Se bent egér, se kint. Se dió, se mogyoró. Én nem ezt kértem! Hja. Das Leben ist kein Wunschkonzert. Alkudozni, azt lehet. A Jóistennel vagy nem a Jóistennel, mikor ki elérhető.
Ahogy világosodik, úgy látni a kert ramaty állapotát. Nem olyan traktornyomos, feldúlt, mint volt, mondjuk, még 60 éve, de egy igazi franciapark, az azért mégiscsak más. Pázsit, nem efemerektől alig látható  fű! Út egyenes, nem görbe! A tetraéderek meg...! Ne is említsük. Halastó helyett egy plasztik gyermekpancsoló és egy slagg. That's fucking life, hogy idézzek. Nem panasz, megjegyzés. Amúgy flóra és fauna nem nagyon érdekel. Van ilyen. Még a papírt is famentes formájában szeretem leginkább.  És hogy én egy tájat - egy szokványosnak mondható kézen megszámolható, hogy milyen gyakran. Mindezt meggondolva nem érdemes több mint 5 percet szánni erre a nézelődésre, azaz jó lelkiismerettel azonnal hátat is fordíthatok.
Azonnal hátat fordítok, vissza a házba, ahol melegebb van és más okokból is  kényelmesebb. És, éppen: üres! Üres és csendes!
Hanem mi ez? Ahogy lopakodok befelé (Nem lopakodok, miért is lopakodnék, hisz nem számítok semmire!),  megyek befelé, át a Sala terrena fehér márványán, azt elhagyva (jobb) lábamat az ott kezdődő (antik) parkettere helyezem, amely erre, szokása szerint, égrengető recsegéssel reagál. Erre lehetett számítani, de mi ez a csilingelés rá?! Nem úgy csilingel, mint a csöngő, hanem mint: egy hang. Egy magasan hívogató, úgy nevezett csilingelő hang. Három angyal, aki mit csinál velem? Fejtől, lábtól, lelkemet várja? Ausgerechnet a  kínai lakktáblás szobában?! És pont: ma?
Torkomban a lelkem, amint – újabb, bár valamivel decensebb recsegéssel – belépek.
Nem három, hanem egy. Nem angyal, hanem:
Conchita Martinez!, szakad ki belőlem. Ezeket a lakktáblákat hajókon festették, kint a tengeren, a tiszta levegő miatt! Hogy az isten nyilába kerülsz te ide?
Gigászi szempillái megrezzennek, aztán mosolyra fakad. Ez összes válasza.
Hol unoka vagyok, hol nagyapa, nem gondoltam volna, hogy ez lesz az életem. Ill. csak az utóbbira nem gondoltam. Conchita Martinez Jimenez! Kötöm az ebet a karóhoz. Hol az anyád szaftos káromkodásába van az anyád? Vagy az apád? Vagy a nagyanyád?
Conchita felhagy a mosolygással, szempilláját egyszer megrezegteti, azután  mondja csak ki:
Tejet. Kéjek.
Gittaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
Semmi. Állunk az így még sosem volt, e fedél alatt még sosem ilyen teljesen volt csendben. Várunk. Ő így, én úgy. Semmi. Én adom fel előbb.
Várj meg itt, vakkantom és már iszkolok is. Dühödt pánikban által a 126 szoba közül azon a 26on, ami lakható. Csak a torzó, a szárnyak nélkül. Piros szalon, kék szalon, barna szalon, fogadó, étkező, fogadó, dolgozó, háló, háló, fogalmam sincs, nem emlékszem, díszterem, bálok és koncertek, csak fürdőszoba sincs egy sem, vécéről ne is beszéljünk, s a konyha? Hol a konyha? Mi az, hogy nem tudod, mikor jártál ott utoljára? Én, kérem, a szolgálati traktusban? Még soha. Ezt tanultad tán apád-anyádtól? Nem kérem, és már loholok is megszégyenülve a következő tapétaajtóhoz, ez itt a lichthof, ez a fűtőfolyosó, innen kell megrakni kérem a fajanszkályhátkat, ill. kellett, mert most már nekünk is bevezették a gázt, állandóan baj van vele, és itt van, kérem, végre, a konyha is. Mosatlan edények ferde tornya stb. Tiszta lelkiismerettel ignoráljuk, nekünk most ebből nem kell semmi.  A tej, az egy folyékony állagú élelmiszer (akárcsak a  bor, csak másra használják). Korábban műanyagzacskóban árulták. Ma már nálunk is kapható Tetrapack. (Bort is lehet Tetrapackban... Erről hangsúlyosan hallgatunk.) De miben illik felszolgálni? Kis porcellán kancsóban? Ezüsttálcán? Kanálkával? Hol van ez, hol van az? Nem tudom, na! Mit tudok mit tenni, reflexszerűen a mosatlan edények tornyához nyúlok mégis, kihúzok valamit. Teljes siker! Egy: a torony még ferdébb lett, de még mindig áll, semmi nem tört el és még csak nem is csörömpölt nagyon. Kettő: amit sikerült kihúzni, egy fehér kávéscsészének bizonyul, arany szegéllyel. Nagyon nagyot léptünk ezzel előre! Minden okunk meg van büszkének lenni. Ez egy kicsit vigasztal minket a forró víz alatt történő hevenyészett mosogatás során szerzett égési sebekért. És ahogy a szikrák táncolnak azon az aranyperemen a mikrohullámú sütőben! Elbűvölve nézem. Lám, nekem is került tűzijáték. Man wird schließlich nur einmal 60. Csavarok még egy percet az órán, ennyi nekem is jár.
Hogy az a szaftos istenhagyó nőkáromló egzisztenciálisba hajló nonszensz káromkodás! 2 perc 100 ml tejre ezek szerint túl sok? Hol a konyharuha, a horgolt, a szőtt, a famentes papírból való? Miért nincs sose? És miért nem lehet ebből a vízcsapból hideg vizet engedni immáron második megégett kezünkre? Hogy hideg víz ne jöjjön egy csapból!
Fátyol reá, szorít az idő és a leütések száma, legközelebb ott folytatom, hogy ahogy visszaértem a kínai lakktáblák szobájába, ott állt: Gitta, egyik karján Conchita Martinez, másik kezében egy csőröspohár.
Hol a ….?!?!?! Hogy a.....?!?!?!
Szia, csak ennyi, amit válaszol. 
Ópapa ojvas! kiáltja vidoran Conchita Martinez.
Nem olvas, hanem ír!!!
Conchita üvöltve kikéri magának ezt a hangnemet, könnyei spriccelnek, taknya-nyála egybefolyik, KÖVETELI, hogy egy  2éveseknek való könyv legyen neki felolvasva a tejhez paralel, mégpedig: általam, éspedig AZONNAL!
Sajnálom, hallgatok hűvösen. Nem érek rá.
Miért, kérdi az áruló nő, mit kell csinálnod? Azt hittem, ma nem csinálsz semmit.
Nem is. Nem olvasok fel.
(Rövid, ám páni tanakodás után, hogy mi mást mondhatnék, azt mondom végül, amit mindig:) Írnom kell.
Azt hittem, épp befejezted.
Nem fejeztem be! Amennyiben nem haltam meg, nem is fejeztem be!
Ezért nem kell velem így beszélned.
Miközben Conchita lihegve issza a tejet. Nagyon fel van dúlva még mindig. Végül cuppanva leszakítja ajkáról a csőröspoharat és megvetően annyit mond:  Ómama ojvas.
Letelepednek a kettes szófára, ezzel az meg is telt, testtartásuk, arckifejezésük világosan mutatja: Er ist frei und kann gehen. 
Dühöngve kóválygok visszafelé, kiűzve birodalmamba. 26 egybenyíló szoba, az 24 átjáró! Hát embernek való az ilyen?! Már a díszterembemben járok újra, mikorra sikerül eldöntenem, hogy nem, és végre a toronyba veszem utamat, ahol az embernek denevérek gabalyodnak a hajába, de legalább... Ezzel kellett volna kezdeni. Mindjárt kora reggel, mielőtt bárki...  Ha egyedül akarsz lenni egy napot, csak egyetlenegy napot, akkor maradj a szobádban. Szabadság, szerelem, e kettő. Apát illető káromkodás.
De állj, egy lépést se tovább! Illetve: pontosan 1-et. Óvatosan, le ne dőljön semmi. Ha ledől, vége mindennek. Legközelebb a 70edik születésnapomon kerülök ki innen, ha egyáltalán bármikor. (S az annyira rossz lenne? Annyira nem lenne rossz, ha meg lenne oldva néhány dolog. Az alimentáció és az exkreció problematikája. Mint a Simeonnál. Vesszőkosárban.)
Minden könyv után megfogadom, hogy rendesen elteszem az anyagokat, úgy, hogy esetleg meg is lehessen később találni ezt vagy azt, és végül mégsincs rá idő vagy hozzá kedv. Végül szinte bedühödik az ember és az asszonyt kéri meg, hogy legyen szíves, söpörje be az egészet egy nagy kartondobozba és csukja rá a fedelét, és ha ezek után túl nehéz lenne neki azt felemelni vagy vonszolni, akkor gondoskodjon arról, hogy jöjjön valaki, aki viszi vagy vonszolja, mindegy hogy hová, egy kicsit félre, úgy, hogy újra oda lehessen férni az íróasztalhoz, többet nem is kívánok. És ahogy nem történik ez meg sose. Ill. valamikor megtörténik, de eddig még nem.
Vagyis nem hazudtam most sem. Munka van. De csak állok.
Addig, addig, amíg a torony egyik lőrésén keresztül meglátom és hallom, hogy elmennek. Kéz a kézben.  Csikorog a lábuk alatt a kavics.
Na, most örülhetsz. Végre tényleg egyedül. Nincs, aki segítsen. Elmentek mind. Járnak, kelnek, dolgoznak, henyélnek, élik világukat. Miközben az ember itt egészen elanyátlanodva. Halmok, halmazok, kazlak között. A szobájában. Ahelyett, hogy ő is kiülne valahova, vagy be-, mint egy echte kávéházas író. Menetni el a napot, nézelődni, csipegetni. Idővel felcserélni az etablissement-t egy másikra. A kaffát máshol vesszük be. Ein Flaneur sein. Ülni szépen egész délután, addig, míg el nem jön a vacsora ideje. Addigra szépen elrendeződni újra, semmi düh, semmi duzzogás, idegesség, sajnálkozás. Megtisztulni szépen, tisztán érezni, valóban megérteni, hogy nincs értelme acsarkodni, el van ez rendezve elejétől fogva, Valaki mindig nagyobb, és ha ma nem dolgoztál (Mert nem hagynak! Egyszerűen nem hagynak!), akkor majd holnap fogsz, holnapra jó lesz megint, egy normális nap lesz, lesz reggeli és lesz ebéd, és közben dolgozni fogok és délután olvasni meg gondolkozni...
De ne áltassuk magunkat.  Én nem vagyok egy flanőr és nem is leszek soha. Mit lehet mit tenni. Sóhajtva leülni egyetlen jogos helyedre és hősiesen hozzányúlni a legközelebbi cetlihez. És el is olvasni! (Reszketve.) És hogy milyen akkor az a megkönnyebbülés, hogy ez oké, ez mehet! Vagy jó, vagy nem jó, mindenesetre benne van. Hol van most az az üres kartondoboz? Itt. Ki tette ide? Te, mielőtt elmentél. Szeretlek. Hálatelt vagyok és diadalmas. Dzumm, a cetli, bele a közepébe! Ill: szelíden szállingózik lefelé. De akkor is: dzumm! A következőnél már kuncogunk. Ez az idő múltával előbb fel fog dagadni teltkeblű vihogássá, majd el fog apadni és helyette a józanság fogja elfoglalni a helyét, indőnként elérzékenyüléssel fűszerezve. Íme: ezt is (ki)merítettük. Ha néha akad valami, amit nem, akkor az nem is kellett, azt nem is tesszük a dobozba, hanem félre, mert az máshová tartozik. Így megy el a nap. Üres a ház (Hol vagy? Hol tekeregsz? Éhes vagyok. A sala terrena carrarai fehér márványán az asztalokat csontig lelegelték a delegációk! - Később ez elmúlik), szinte tényleg csend van (csak a város, amint odalent tombol, meg valami kutya), én cetliket pergetek egy kartondobozba és: boldog vagyok. Életem fényes. Bizakodó vagyok, mint egy naplóíró. Szinte 8 teljes órán keresztül.
Azaz körülbelül délután 4ig, amikor is Gitta visszatér: Conchita Martinez Jimenezzel kéz a kézben!
Mi történt? bődülök el szelíden.
Majd holnap, válaszolja kurtán a nő. Kértek teát piritóssal?
Conchita nem szól, csak mosolyog mint egy aprócska színésznő.
Ómama da sitzen, ópapa ott ül. Egyenesen tartsd a lábad, papucsban. Az első kistálamat a pirítóssal elveszi, az az övé. Gitta hoz egy másikat. Az enyémről lefelejtette a vajat, a sót és a pirospaprikát. Száraz kenyérbe harapok, szürcsölök rá egy kis túl híg teát. Április 15. Nem félek. Egy barátomnak ma van születésnapja. Mindig elfelejtem. Túl közeli. Aztán eszembe jut, de lemondok róla, hogy írjak neki egy e-mail-kétsorost. Fel sem hívom, lapot sem írok, levelet sem, mert nem szoktam. Cikket, nagyon szépen megkért, őneki soha ne írjak. Csak hallgassak szépen, az neki bőven elég, ha szépen hallgatok neki egy sort születésnapja alkalmából, ő azt venni fogja, a lapot, és rendkívül fog örülni, amitől én is rendkívüli jókedve fogok derülni, úgymond ingyen és bérmentve...
Gittikém, mondom ki, amit most érzek, mint a királyok, úgy élünk.
Úgy, mondja a nő ragyogva.
Kijájok, visszhangoz Conchita Martinez, aki eddig úgy tett, mintha mindez őt nem érintené, és vigyorog mind a 12 fogával.

Esterházy Péter