Azt állítja, hogy visszatértem a halálomból. Ébredés után esik le a könyv, a takarómról csúszik alá, a tegnapi estből átkerül ebbe a reggelbe, és ott, ahol megnyílik, menten megnyilatkozik. Nem mintha a könyv kizárólag a szöveggé szerveződő mondatai által juthatna értelemhez, még ha most ezt is gyakorolja éppen, magam például szeretem az ablakrés-pöcökként használható, a reggeli teríték részeként funkcionáló vagy az utazási fóbia ellen használatos köteteket. E könyv meg (bezzeg, pedig, azonban, ezzel szemben) azt állítja, hogy május negyedikén, éppenséggel a ló esztendejében meghaltam.

Május négy – az stimmel. Egyfajta időszámítás szerint ezen a napon (az ilyen módon megnevezésüket megszerzett napok egyikén) születek, másfajta szerint a halálomhoz is ekkor jutok. Végbemegy egyetlen nap alatt az életem? De a ló évében? Azt, hogy 2002-ben megtörtének, azt kétlem.

Kinézek az ablakon (olvad a hó, a bambusz megszabadult a terhétől), a kertben, amely az enyém, a feketerigó(m) kitartóan cserreg, perlekedik a kutyával, A repülő hegy eközben azt deklamálja tovább, hogy én, az olvasója, a testét használó, aki éppenséggel ágyban fekve ébredezik, már 8 éve, 6840 méterrel a tengerszint felett meghaltam, ámbár reggel fél hét van és el kell kezdődnie a nap(om)nak.

A repülő hegy tele van hóval. Persze szavakból való havakkal. A valódi hó építményei a kertemben most omlanak össze, a diófa töve körül előbukkan a talaj, a Szentföldről származó bokorrózsa tövében pedig kinyílik a hóvirág. Minden máshol csak ebem nyoma virít. Azt hiszem, Veszprém teteje éppen ezekben a napokban kiáll a télből, az alja, ahol én is létezem, továbbra is valahol a januárban didereg. Ott fenn visszatér a langy idő, hogy azok, akik lenn vannak, számot vessenek a jelen maradt múlttal.

Nincs ebben a télben jó semmi. Öltözködöm. Dohogok.

E foltot 2006-ban festi fel, emlékeztetőül, hogy nem tud hozzám bejutni, Szilágyi László. Ha a városban járok, itt is, ott is rá-rábukkanok e jegy hasonmásaira, ha összekötném valamennyit, talán Szilágyi kóborlásainak térképét is rá tudom rajzolni a településre. Sokáig zavar házam előtt ez az elpusztíthatatlan makula. Tavaly úgy éreztem, hogy megszoktam – most pedig kiderül, hogy csupán elfeledkeztem róla.

Délután, két előadás közti hosszabb szünetben lerohanok a Margit-rom közelében álló házhoz. A kapuzaton, a csengő falán, a függőfolyosón ott vannak Szilágyi jelei. Az utca túlfelén, a vaslapokból összetákolt kapun. Veszprémről olvad le a hó, s itt is, ott is Szilágyi László izgatott kézre utaló lenyomatai tűnnek elő. Szilágyi megtörténik.

Géczi János