hirdetés

Netnapló-extra – Néha igen, néha nem

2019. január 8. - Vajdasági fordítók

Josif Brodski is ezen a hullámhosszon gondolkodott, amikor leírta, hogy a műfordítás a civilizáció atyja. Borges azt állítja hogy minden eredeti mű valamiképpen – mindenekelőtt létrejöttének folyamatában – maga is egyféle fordítás. – Ezen a héten 2018 legjobb netnaplóiból válogatunk. A vajdasági fordítók áprilisban írták a naplót. Vickó Árpád bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Egy barátom, akinek egyik-másik könyve mindig asztalomon van – az európai szellemiségről, az európai kultúráról értekezve – azt írta, hogy szerinte „senki személyesebb áldozatot nem hoz az európai eszmecseréért, mint az, aki a maga nyelvén testet ad egy másik ember megközelíthetetlen látomásának, eltörölve nemcsak a nyelvi, de a tér- és időbeli határokat is". Konrád György ezen sorait egy legendás hírű szerb műfordító, Branimir Živojinović gondolatával radikalizálnám: abban a kultúrában amelyben élünk, a fordítás áll minden irodalom, filozófia, gondolkodás legelején. Mindaz, ami ebben a kultúrában – és nemcsak a kultúrban – létezik, a fordítók döntő közreműködésével jött létre. Josif Brodski is ezen a hullámhosszon gondolkodott, amikor leírta, hogy a műfordítás a civilizáció atyja. Borges azt állítja hogy minden eredeti mű valamiképpen – mindenekelőtt létrejöttének folyamatában – maga is egyféle fordítás. Innen már csak egyetlen lépés az a modern felismerés, amely a fordítás körét és érvényét még jobban kiterjeszti: Roman Jakobson a kommunikáció minden formájára, Octavio Paz pedig magára a kultúrára, kiváltképp annak mai, modern szerkezetére. „Századunk a fordítások százada – írja Octavio Paz. – Nemcsak szövegeket fordítunk, hanem hagyományokat, vallásokat, táncokat, a szerelem és a konyha művészetét, divatokat, egyszóval a legkülönbözőbb szokásokat és gyakorlatokat (...) Természetesen más korok és más népek is fordítottak (...), de egyik sem volt tudatában annak a ténynek, hogy fordítás közben változtatunk azon, amit fordítunk, és főként változtatunk saját magunkon."

Ilyen értelemben a kezdetektől fogva arra törekedtem, hogy azoknak a magyar szerzőknek a műveit fordítsam, ültessem át a szerb írott szó formájába – márpedig az írott szó minden kultúra, minden civilizáció memóriája –, akikkel valamilyen szellemi rokonságot éreztem, és akik, meggyőződésem szerint, párbeszédet folytathatnának a szerb irodalommal. Ennek megfelelően tudatosan a mai, modern magyar irodalmat választottam, arra törekedve, hogy esztétikailag releváns fordítások kerüljenek ki a kezem alól, és hogy a szerb szellemi kontextus alakulástendenciáit figyelve, szervesen beilleszkedhessenek a szerb kultúra vérkeringésébe. Ez néha sikerült, néha nem.

Szerbiában egy-két rövidebb idõszak kivételével a fordítói kultúra meglehetõsen magas szintû volt, az volt a fõ elv, hogy a legfontosabb világirodalmi mûveket le kell fordítani szerb nyelvre, így folyamatos volt a magyar irodalom legjelentõsebb alkotásainak a fordítása is. Ez a gyakorlat a kilencvenes évek elejétõl durván mellőztetett, amikor is a „nemzeti kérdés" – ez a tájainkon mindig is a legsarkalatosabb probléma – vált minden más kérdés és jelenség egyedül elismert mércéjévé és értékmérõjévé. Egyre kevesebb fordítás jelent meg, s nemcsak magyar, hanem ún. nagy vagy világnyelvekrõl is. A századforduló körül, tehát az utóbbi huszonvalahány évben a legtöbb könyve, több mint harminc, Hamvas Bélának jelent meg (ez a Sava Babić műfordító által missziónak tekintett vállalkozás eredménye, ezáltal vált Hamvas Szerbiában kultikus íróvá), őt követi Konrád György 17 címszóval, Végel László 14, Esterházy 8, Tolnai 7, Kosztolányi és Eörsi István 6, Kertész Imre 4 kötettel. Örkény Istvánnak csak három kötete jelent meg, az Egypercesek két kiadásban, ez a második bővített - azt hiszem minden fellelhető egypercest begyűjtöttem és lefordítottam – sikerkönyvek voltak. Egy alaposabb elemzés valószínűleg azt mutatná, hogy a szerb irodalmi vérkeringésbe az utóbbi két évtizedben három magyar szerzőnek sikerült nagyobb mértékben bekerülnie: Konrád Györgynek, Hamvas Bélának és Végel Lászlónak. De jó úton halad efelé Krasznahorkai, Tolnai Ottó és Lovas Ildikó is.

*

Szerda délelőtt Végel naplójegyzeteivel egyenlő, immár kilenc éve. Hétről hétre írja, hétről hétre fordítom szerb nyelvre.

*

Magyarország, a frankfurti szereplésétől kezdve igen jól átgondolt fordítástámogatási stratégiát dolgozott ki, és nem csak kidolgozta, hanem alkalmazta is. A fordítástámogatás ezeken az elveken most is működik, de jóval kevesebb pénzeszközökkel rendelkezik. Pedig ha megtízszereznék is ezt az összeget, még akkor is az lenne (a magyar irodalom) a magyar kultúra legolcsóbb és legeredményesebb külföldi népszerűsítése. És hozzátenném: ehhez szerencsére megvan a legminőségesebb „alapanyag" is, mert a kortárs magyar irodalom európai viszonylatokban is, az élvonalba tartozik.

Nagyon fontos lenne egy hatékony ösztöndíjrendszer kialakítása is, amely lehetővé tenné a legjobb és legszorgalmasabb külföldi műfordítók egy, két vagy három hónapos tartózkodását Budapesten. Nem csak azért hogy a helyszínen informálódhasson a kortárs magyar irodalom legfrissebb terméséről, hogy naponta megfordulhasson az Írók boltjában, egyszóval, hogy a magyar kultúra közegében lehessen, azért is mert már jó ideje tudjuk (ezzel a műfordításelmélet is serényen foglalkozik), hogy nem csak a szavakat, a mondatokat fordítjuk, hanem elsősorban a konteksztust, mitöbb, magát a kultúrát. A fordító, tehát, a kultúraközi zónákban kell hogy jártas legyen, „csempészekhez hasonlóan ismernie kell a titkos ösvényeket", olyan tudással kell rendelkeznie, amellyel nemcsak hogy fellelheti, hanem értelmezheti is a „szövegben rejtőzködő szövegeket", és mindemellett az eredeti mű és a készülő fordítás közötti szűk mezsgyén haladva (araszolva) pontosan tudja érzékelni a két kultúra peremeinek és szemantikájának érintkezési vonalait.

*

Délután olvas(gat)ok. Végre egy olyan periódus – február eleje óta, amikor semmilyen határidő nem sürget, amikor nem csak egy könyvre, például egy regényre kell összpontosítanom figyelmemet. Már lefordított, egyszer-kétszer már véglegesnek nyílvánított szöveget „olvasok" újra, finomítom a jelzőket, csiszolom a mondatokat. Esterházy Mercedes Benz című „kétrészes történelmi revűjét" javítgatom, de ezután is megmaradt néhány „kisárgázott" sor amelyek „átmenetileg végleges" (copyright: Hildegard Grosche) státusban maradnak. Például a gombfoci – a potenciális szerb olvasóknak ismeretlen fenomén. Néhány éve már lefordítottam a „nem-euklideszi" nőket, és ha ehhez hozzáadnánk a lassan készülő Haydn darabot – máris megvan a kötet. A másik „ideiglenesen befejezett" szöveg Lázár Ervin Bab Berci kalandjai. Élveztem. Most csak még kiadót kellene keresni hozzá. És a harmadik „anyag": már vagy harminc éve fordítom és „rakosgatom" Petri György verseit. Most, úgy látom, összeállt a dolog.

Előkészületek Tolnai Ottó képzőművészeti esszéinek fordítására. Úgynevezett „önfeledt" olvasásokra egyre kevesebb időm marad. Ha belegondolok, most már évek óta csak olyan könyveket olvasok el, amelyek a munkámhoz szükségesek. Ezen kívül, sajnos egyre sikertelenebb kísérleteket teszek arra vonatkozóan, hogy elolvassam annak a tizen-valahány kortárs magyar író vagy gondolkodó új könyveit, amelyekhez vonzódom.

Csak most jut idő arra hogy komótosan elolvassam Konrád György új, ötszáz oldalas regényét, Nádas Péter kétszer hatszáz oldalas megemlékezéseit. Az asztal szélén, kéznyújtásnyira, sorakoznak Schein Gábor, Parti Nagy, Darvasi, Spiró tavalyi kötetei.
Ha mégis megesik hogy csak úgy olvasgatok, akkor a kortárs szerb irodalmat veszem elő, Albaharit, Andrićot, Velikićet, Petkovićot (magyar hangja: Csordás Gábor), Mihailo Pantićot, Jelena Lengoldot, Basarat, Vida Ognjenovićot, Bajacot, Pištalot, például, és minduntalan, újból, Danilo Kišt, akitől stilisztikai szempontból mindig tanulhatok valamit.

*

Telefon. Az Akademska knjiga igazgatóasszonya, főszerkesztője és (nem mellékes!) tulajdonosa közli hogy elhagyta a nyomdát Esterházy Hasnyálmirigynaplója (szerbül: Dnevnik o gušterači). És hogy az Egyszerű történetek vessző száz oldal kardozós változata a lektor kezébe került, valamint hogy Végel László Újvidéki naplójának (1991-2017) tördelése is elkészült. Ez az újvidéki kiadó a magyar irodalom legagilisebb promotora lett. Tavaly két-két Végel László és Várady Tibor kötetet jelentetett meg.

*

Holnap ilyenkor már talán Balatonfüreden leszek. Ott a műfordítóknak – akik a magyar irodalmat fordítgatják idegen nyelvekre - házuk van. Egyfajta menedékháznak is fel lehet fogni. Ez a ház az ideális műfordító-szituáció megtestesülése. Regényeket szeretek ott fordítani, vaskos esszéköteteket. És élvezni, nem utolsósorban, azt is hogy gyarapodik a lefordított szöveg. Rendelkezésedre áll egy kényelmes, tágas szoba, a könyvtárban pedig a szótárak, lexikonok, enciklopédiák súlyos köteteinek sorakozata. De amit ott elsősorban ott szeretek talán a magány. Az a néhány fordító a szomszéd szobákban tényleg szerzetes-mód megszállva dolgozik naphosszat, este pedig, vacsora után, a tornácon, egy egy pohár badacsonyi, csopaki, tihanyi, öreg- vagy Szent György-hegyi bor mellett – bár Oszlóból, Madridból, Újvidékről, Moszkvából, Bécsből jöttek, közös nyelvükön, magyarul beszélgetnek. Miről? Főleg arról, milyen fukar, érthetetlen alakok a kiadók és a szerkesztők mindenütt.

Vickó Árpád

Vajdasági fordítók

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.