Dolgozni kéne, de folyton elkalandozom. Pörkölt piros szaftja csordul a gondolataim közé, és áraszt el illatos-fűszeresen mindent. Kissé ragacsos nokedli potyog hozzá, miközben ragyogó napsütés árad be a 150 éves vert falú parasztház apró, utcára néző ablakain, egyenest a szépen terített asztalra.

Az őz halott. Belőle készült a pörkölt, ami most belezavar a gondolataimba. Tiszakécske közelében halt meg az a szegény őz, Marika néni tanyájának dróthálós kerítésén akadva fenn. Így mondták: már alig élt, mikor rátaláltak és átsegítették – no, nem a kerítésen, csak az elmúláson. Később egy része (tán a combja?) hozzánk került. Fagyasztóba tettük, mert az őz ritka étek, így csakis különleges alkalomra szabad szervírozni.

Dolgozni kéne, ám az a bizonyos pörkölt... Az illata most is ott lebeg a nappalinkban. Beitta magát a vén ház mestergerendájába, s időnként kiillanva onnan, emlékeztet: különleges őz lett végül az a kerítésen fennakadt állat, bár akkor még nem sejthettük, hogy miben áll majd ez a különlegesség.

Irodalomtörténeti őz.

Odakinn két napja borús az ég, s hol csendes eső permetez, hol szakad-szakad, mintha nem tudná, hogy néhány cserép félrecsúszott, s bizony beázunk. A vert falú háznak ez nem tesz jót – nagyon nem. Kéne egy mester, akit hívni lehet, és ő tényleg jön, kicsit morog, aztán létrát támaszt, felkepeszkedik a tetőnkre és megregulázza a cserepeinket.

Nagyon ízlett Palinak az az őzpörkölt. Látszik az emberen, ha valamit nem csupán a szájával, az ínyével, a nyelvével, de valahogy az egész valójával ízlel, élvez és örül neki. Pedig a nokedli nem is sikerült igazán jól. Pali mégis kétszer szedett, akkurátusan elrendezte tányérján az őzet, s miközben falatozásba merültünk, természetesen irodalomról beszélgettünk. Gyerekirodalomról, mert Pali azon kevés írók közül való volt (ezt a „volt”-ot, csak ezt NE kéne leírni!), aki pontosan érezte, tudta, hogy bár az ún. „magas irodalmi körökben” sokan lenézik, kedves mellékhajtásnak, szórakoztató firkálgatásnak tartják, azért mégis csak ez a legfontosabb tett, amit tollal el lehet követni.

Lapos szójáték, de igaz: Békés ebéd volt az két éve, a nappalinkban. Mikor az őz elfogyott, s ezzel irodalomtörténetté vált, felkerekedtünk, mert a helyi könyvtárban Palit már várták a gyerekek. Én moderáltam a beszélgetést, ami gyerekek esetében abból áll, hogy megpróbálom fenntartani az érdeklődésüket, és kérdésre bíztatni őket, kipiszkálva belőlük a megilletődöttség tüskéjét. Nem sok dolgom volt: Pali értette a gyerekek nyelvét.

Sok irodalmi estet moderáltam azóta. Kortárs íróink színe-java tisztelte meg asztalunkat és a Könyvkóstoló rendezvényeit, s szinte mindegyik elmondta: „A Békés Palitól hallottam, hogy hozzátok akkor érdemes jönni, mikor Noémi (a feleségem) őzpörköltet készít, mert annál jobbat ő még nem evett.” Hát így lett irodalomtörténeti étek Mari néni kerítésének áldozatából. Őzpörköltet viszont Palin kívül azóta sem kapott senki – a csodák egyszeriek.

Aztán ez a Békés Pali, kinek meseregényeinél jobbak, hátborzongatóbban igazabbak és szebbek még nem születtek magyar író tollából (nem csak úgy mondom: hiszem!) néhány napja fogta magát, és elment az ő mesebeli Kiserdőjébe, hogy társául szegődjék a Félőlénynek, a Kétbalkezes Varázslónak, meg a többieknek. Most bizonyára ott ülnek együtt az odúlakásban, a vén könyvtárban, és miközben olvasgatnak, Pali néha tán felrezzen, s így szól: „Tudjátok, volt egyszer egy őz, aki fennakadt a kerítésen...”