Netnapló Extra - Róma

2011. január 10. - Horváth Viktor

Bár már itt az új év, mi még ezen a héten 2010-et összegezzük. Folytatódnak hát a válogatás naplók, ma Horváth Viktor tavaly márciusi naplóját ajánljuk.

Itt havazik. Ez állati. Nem fogott a tegnapi varázsversike. Várunk, hátha eláll – még csak délelőtt van.

Addig elmesélek valamit, mert ez most történt, illetve történik. Én jártam általános iskolába, és amióta vége lett, egyszer sem találkoztunk azokkal az osztálytársakkal, és azt hittem, ez már így is marad. Középiskolás találkozók időnként vannak, de azok az osztálytársaim másféle emberek lettek, mert az iskola építőipari szakközépiskola volt, ahol én minden évvégén és félévkor megbuktam egy vagy több tantárgyból, és négy helyett öt év múlva érettségiztem le – természetesen pótérettségin a pótvizsga után –, de nem is ez volt a baj, hanem hogy ezek a találkozók mindig valami étteremben, hosszú asztalnál, szar élőzene mellett zajlottak, ráadásul egyszer bemutatkoztam egy volt osztálytársamnak – azt hittem, hogy hozzátartozó –, annyira megváltozott. A lányok mind elhíztak.

És akkor egyszer csak, két-három hete, kaptam egy mélt attól a barátomtól, aki a legjobb barátom volt alsó tagozat második osztályától kezdve évekig, aztán valami hallgatólagos megállapodásnak és dacszövetségnek megfelelően évekig nem beszéltünk (tudják, akiről márc. 8-án írtam), úgy jöttünk ki az iskolából, hogy nem beszéltünk, el se búcsúztunk, hiszen nem beszéltünk – egyébként most a CEU-n tanít ez az ember. Azt írta, hogy osztálytalálkozót szerveznek, általános iskolás osztálytalálkozót. Elolvastam, és azt gondoltam, nem megyek el, b…átok meg, elég nekem a sok szar középiskolás találkozó, azokra sem megyek el többet (pedig duplán is járhatnék, mert két osztályom volt, mivel másodikban megbuktam épületszerkezettanból, és a pótvizsgán is megbuktam) idáig is mindig leléptem egy órányi találkozás után, mert nem bírtam a szintis élőzenét (lehet, hogy még statikából és talajmechanikából is megbuktam). Hát akkor vesszen minden, vesszen ez is, csinálják nélkülem.

Ekkor nyílt az erkélyajtóm, belépett rajta Arnold Schwarzenegger, és így szólt:

– Nem tudsz köszönni?
– …Ö… Jó napot! …Ö… Good Afternoon! … Azazhogy Guten Tag … Good Tag. Vagy izé…
– Nahát. Tudod, ki vagyok?
– I … Igen.
– Ki?
– A Terminátor.
– Melyik? A jó, vagy a rossz?
– A jó. Akit átprogramoztak. A Terminátor I.
– Helyes. Akkor azt is tudod, te megátalkodott, hogy a rossz terminátorok már útban vannak felénk, és még nem dőlt el, ki lesz a győztes az emberiségért vívott harcban, de ha győzünk is, végül mindenképpen bele fogunk zuhanni a Napba. Nem sok időnk van.

Schwarzenegger kiugrott az erkélyen, én pedig meggondoltam magam: mégis elmegyek az általános iskolás osztályomhoz, mert így visszakapunk valamit a gyerekkorból, újra beszélek a legjobb barátommal, de a lényeg, a lényeg, a lényeg, hogy majd újra találkozom életem első szerelmével. Reménytelen szerelem volt, és reménytelen is marad.

Nem az iskolában kezdődött, hanem az óvodában. Együtt voltunk ovisok, világoskék, kötött nyári szoknyája volt, és én próbáltam úgy helyezkedni a mászókán, hogy belássak alá, de hiába, mert ő nem lett belém szerelmes. Aztán vége volt az ovinak, én az iskolában már másba voltam szerelmes, aztán felső tagozatban új osztályba mentem, és ott az első napon felismertem – osztálytársak lettünk. Azzal a lánnyal, akibe az óvodában szerelmes voltam. Még arra is emlékszem, hogy akkor milyen ruha volt rajta 5. osztályban az első napon. A legszebb lány volt, hűvös, kiegyensúlyozott szépség, de abban az életkorban a fiúk és a lányok nem barátkoznak, főleg a szocializmusban nem volt az úgy, és főleg én nem voltam alkalmas rá – minden szünetben verekedtem. A négy év alatt két mondatot ha váltottunk. De végig tudtam, hogy ő kicsoda. Aztán kész, vége volt az iskolának, az a lány másik városba költözött, férje van és gyerekei, és azt hittem, már soha nem fogom látni.

Tehát írtam a CEU-s pacáknak, hogy hurrá, hurrá, csak ne hosszúasztalos étterembe menjünk, hanem csináljunk valami orgiát olajos bőrű tuareg táncosnőkkel és vakító fogsoruk között vörös szőlőszemet tartó perzsa erőművészekkel, aztán beütöttem a lány (családanya) nevét a keresőbe, meg is találtam valami szakcikk szerzőjeként, fénykép is volt (még mindig szép), ott volt a mélcíme is, írtam neki, válaszolt, az óvodát is bevallottam neki végre, nehéz volt, de nagyon jó érzés, és ma megint írni fog, és mindjárt meg is nézem, és senkinek nem mondom meg, mit írt.

Az előző részt délben hagytam abba ott, ahol volt, és akkor nagy baj történt: elkezdtem számítógépes stratégiai játékot játszani – mostanáig. Este fél tíz van. Pedig terveim voltak, dolgozni akartam. A mai napomon a szégyen és a bánat osztozik.

Most kimegyek futni a hóba, aztán meglátjuk, mit lehet még csinálni – nincs rettentőbb saját abúzusainknál. A játék nevét biztosan nem szabad megmondanom, a lényeg, hogy a Római Birodalomról van benne szó, gazdaságot kell építeni a városokban, de úgy, hogy ne lázadjon fel a lakosság, még akkor sem, ha éppen pestisjárvány van, a gazdaságra lehet hadsereget építeni, aztán jön az ellenség, vagy ha nem, mi megyünk hozzá, a csaták pedig olyanok, mint egy film, amit te irányítasz, és közben követhető az egyes alakulatok pillanatnyi erőnléte, morálja, létszáma, mindene – szégyen –, és ha meghal egy kedves tábornokod, az olyan, mintha a rokonodat veszítetted volna el – szégyen. Csalódott vagyok és demoralizált.



Lassan vérzik el a birodalom,
sok-sok bájton, s mi el fogjuk siratni;
ordítozva rohan a sok briton,

most áttörnek, s helytartónak annyi.
Gyere ide, állj mögém, kedvesem,
nézd a faltörő kost! Tudod, hogy az mi?

Fogd meg a kezem, és hajolj közel,
nézd a vállam fölött a monitort,
s maradj itt! Akkor is maradj velem,

mikor a gall vezér végsőt sikolt.

 

 

Horváth Viktor