Ez a napló, mint egy elutazás (Baudelaire&Tandori).

Vegyük úgy, hogy egy előre el nem határozott időpontban a férfi kiteszi lábát az utcára, venne valamit pokoli gyomrának kényeztetőn –, ez is milyen szó vagy mondat?! Nem? Mintha a tudomány világából (gasztroenterológia) a női érzékenység nyelvére tennők át (milyen szép! Szűz Máriám!) felfedezéseinket, kívánt fordulatainkat. Ám egyelőre nem tudjuk olybá venni, hogy elhagyja a szobáját, mert délelőtt nekilátott egy férfi a kertben, az ablaka előtt fát vágni, motoros láncfűrésszel, ékekkel, fejszével, órák óta döng, zuhog és zúg minden. Ez az a férfi egyébként, akivel összeverekedett, rendes élethalálharcot vívott azon a szent helyen, ahol most baltával dolgozik. (Én utoljára kamasz koromban verekedtem, írja fel jegyzetfüzetébe, azóta csak orvul fejbe rúgtak vagy lefejeltek. Azt nevezem verekedésnek, amikor is a végén az elfogulatlan pontozóbírók engem hoznak ki győztesnek, de a másik fél már közben is kiúttalannak és megalázónak ítéli meg helyzetét, és mint szerencsétlen faszra néz magára; a szemébe nézek, a tragédia mögött tragédiák sora. Borzasztó!) Miért nem épített arra a helyre szökőkutat?! Ezt kérdezi magától a férfi. Érthetetlen! A szökőkút hangja nem ilyen emlékeket ébresztene, vagy ha igen, egyúttal gyógyítana is, akár az idő.

Szóval mégsem megy ki az utcára, és nem kiált fel – „Nézd, itt egy értelmes arc! Amott meg ezer debil!” (Így az eredeti följegyzésben.) Álomarcú. Inkább. (Itt. Később.) Meg kell állni a fantáziálásban; értelmetlen. Nem azért marad a szobájában, a félhomályban, a behúzott függöny mögött, hogy elégedetlen és lehangolt legyen, hogy veszélyeknek és támadásoknak tegye ki magát, hanem mert jóérzés; jóérzés volna, ha az a másik férfi eltűnne a láncfűrészével onnan. Muszáj volna viszont dolgoznia (kmk), bekapcsolja hát a rádiót, és nagy hangerőre állítja. Azt kiabálják egy rádióreklámban, hogy – „a szívem tovább szánt veled” (de nem biztos, hogy jól hallotta) (írja).

Azt, mennyire öregszik, talán a rádiózási szokásai mutatják a leginkább. Kossuth, Tilos, Bartók, Civil, simán váltogatja, ezt a töredezetten változó és mégis ugyanolyan zajt az elmúlás szomorú gondolataként fogja fel. Se az internet, sem egyéb „véleményformáló objektív információkat is tudtunkra adó” médiaféle nem jár nála ilyen illúziótlansággal; hogy hát minden zene! (Igyekszik a láncfűrésznek meg a baltának a hangját is ilyképp felfogni – nem megy.) (Még az elmúlás melankolikus gondolatát is kiveri a fejéből.)

„A zaj titokzatos, mint egy elutazás.”

És még előtte: „Visszajön a tél belém: vad robotban / gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem…”

(Éjszaka végül két szörnyülködő és szörnyű bejegyzést talál a noteszében a „sarki pokolról” talán.) Mondjuk egy szép téli napon sétát tesz a férfi a szabadban és a fák közé érve észrevesz valamit (tudjuk, hogy szeretett volna felfedezni valami érdekeset, de semmi különöset nem sikerült észrevennie, azon túl, hogy mennyire siralmas, szegényes, kéregető egy este, valóságosan, és nem allegorikusan, szívszorítóan rossz arányok a szerencsétlen emberek javára, haha!) az egyébként szinte kihalt utcán. Eszébe jut, hogy amikor éjszakai portás volt a szegedi hangszergyárban, akkor muszáj volt naplót vezetnie, a kommunisták leleményesek és következetlenek voltak (így, múlt időben) (ez lehetett talán a vesztük; figyeljünk fel arra, hogy nem azt jegyzi föl a férfi a noteszébe, mi mit nyertünk rajta! Nem keveset?) hát kötelező volt naplót vezetni, hanem azt is megmondták hál’ istennek, mit kell beleírni. Ez így festett – az éjszaka folyamán semmi különös nem történt. Képzeljünk el egy eszelős mérető dossziét, majd dossziéhalmazt (Szentkuthy&Szentkuthy), amelyben évtizedeken át az szerepel, hogy „semmi különös nem történt”. Nem szívesen írta oda. Mert vagy vezet (naplót) vagy iszik (az elvtárs) (de nem?).

Mi a megrázó? Az a megrázó, ha elenged minden. A minden, az mondjuk lehetne egy mosoly; áll a férfi az egyik közért polcai közt, és azért rimánkodik, hogy ne, őt most ne találja meg senki borzasztó alak, mert hát egy kivételesen ritmustalan közönséget lát, így nevezi, ritmustalan, mert nem tudják, és senki nem is mondja meg nekik, miféle egy életmenetet kellene követniük, arról nem is beszélve, hogy kitalálniuk. Na most akkor ne mosolyogjon rá. Nem? Ahhoz képest elboldogulnak a szánalmasan kevés pénzükért a polcok közt (nem kéne erre figyelnie, ha nem volna sorstárs és örök kezdő). Milyen átkozott örömtelen öröm ütközteti őket (meg őt?) azzal, hogy majd haza kell menniük a szarral, amit hosszú órák alatt kiválogattak és felvásároltak, de közben meg már nem szeretnének hazamenni talán soha többé, ha éhesek vagy más (szarási, szeretkezési, fázási, vizelési) bajuk nem lenne. Mi az, hogy mozgolódnak az emberek, vagy hogy politikai akaratnyilvánítás volna? Vagy hogy nem bíznak az intézményekben? Semmi másban nem bíznak. Hülyeségek!

Solymosi Bálint