Netnapló Extra - "Talán az ördög..." (Robert Bresson)
2011. január 8. - Bikácsy Gergely
- 2011. január 8.
„Én. Én. Én. Én.” (Gombrowicz.) Ahogy szorgosan visszaolvasok, a Litera-naplókban viszont túlteng a többesszám: a történetekben párosan, vagy többen mennek valahova, találkoznak valakikkel, megbeszélnek valamit többen, beszélgetnek valakikkel, egymás mellé ülnek, ügyintéznek, sőt barátkoznak (vagy mi), hogymondjam: „tevékenykednek”. Furcsa. „Elmentünk...találkoztunk... sétáltunk... vacsorázunk, egyáltalán: vagyunk, voltunk, leszünk...” A társaslények! Az ő örömteli többesszámuk... Meg, hogy a lakásban, ahol a naplóíró él, mások is előfordulnak, barátok, vendégek... sőt mások is laknak...együtt... Úristen. Nekem összes telefonom rég kikapcsolva, kapucsengőm lezárva, az ajtócsengő zsinórja elvágva, kopogtatásra sem nyitom ki.
Ha négy-öt naponként kimozdulok (leginkább a Fény utcai piac Sümmögő nevű kifőzdéjébe), utána mindig erősödik bennem a vágy, hogy ezentúl soha ne mozduljak ki. Nem tudom már, melyik emigráns magyar író, bekötött szemmel vezettette magát New York utcáin, (már ha félévente kimerészkedett házától a húsz méterre levő sarki boltba). Tapsolom: igen, igen! De fölényben is érzem magam: nekem még ismerősöm sincs, aki elvezetne húsz méterre. Az a veszély fenyegetne ugyanis, hogy bejönne hozzám visszafelé, visszakísérne, sőt még a végén „beszélgetni” is fognánk? Nehogy már. (Leginkább az borzaszt, amikor hallom: emberek együtt is alszanak! Ezt irtóztató elképzelni.)
Bevallom, ha Jézus Krisztus jelentkezne, azonnal letenném a telefont, és az ajtó kémlelőnyílását halkan visszacsuknám. Prófétáljon, de máshol, másoknak, én ne halljam. Elolvasni talán hajlandó vagyok. Írjon hát egy könyvet, lehet napló is, azt majd kiváncsian kinyitom, ha épp nem fáj a fejem. De nehogy diktálja, mint a Szentlélek a Bibliát! Szőrös, vékony vagy zsíros, ércesbasszus, vagy kappanhangját nem akarom hallani. Minden férfihangtól irtózom, kézfogásuktól méginkább, itt meg még áldásról és kézrátételről is szó lehet. (Ezért nem tudok rádiót hallgatni és filmet nézni, főleg szinkronizált filmet: valahogy azokban jobban kínoz a férfihangok mesterkélt szőrössége.) Vissza a megváltóhoz. Renan Jézus-könyvében arról töpreng, hogy Jézus valószínűleg írástudatlan volt, és görögül sem értett, ezért volt karizmatikus ereje. Egyetlen sort nem írt le, hacsak nem homokra vagy vízre. Élőszóval csábított. Kelj fel, és járj. Halottakat támasztott fel. (Biztos, hogy minden halott örült neki?) Szóban ígérte az örök életet. Vajon annak mit mondhatott, aki irtózott a feltámadástól és örök élettől? Őt hogy vigasztalta? Avagy neki is kötelezővé tette a feltámadást, miként Aquinói Szent Tamás és hazai legnagyobb magyarázója, Bolberitz Pál büszkén értelmezi? Dr. Bolberitz Pál szigorú és kérlelhetetlen, Szent Tamást értelmező teológus professzor. Nagyon undorodom szigorától, és ha ő követi, akkor Szent Tamástól is undorodom, az „angyali doktortól”. A „Doctor Angelicus” szerint Jézus a gyerekekre is kiróhatja a kárhozatot! - lecsóba a bűnös gyerekekkel! Dr. Bolberitz Pál atya ezt súlyos fejű, doktori bólintással értelmezi (kérésre idézhetem a passzust, régi vágyam, de sajnos filmkritikát írva nem volt még alkalmam.) Namost, értem én, hogy őhozzájuk, a doktorokhoz égvilágon semmi köze Jézusnak, de a doktorok valamiért mégis rá hivatkoznak.
Luis Buñuel
Jut még eszembe: a filmet - mint jelenséget - egyetlen mély és megfontolandó alapról utasítja kérdőjelezheti meg az esztétika: hogy ugyanis minden előző művészet szakrális indíttatású, a film már nem az (lásd technikai feltalálása és alkalmazásának ideje) - és szakralitás nélküli művészet nincs. Két szakrális ihletésű alkotó volt eddig a film történetében, száztizenöt év alatt: Robert Bresson (csodálom) és Tarkovszkij (tán csodálom, ámde nem szeretem, kivéve a Rubljov harangöntés-fejezetét). Vegyük ide még Dreyer Szent Johannáját - ezt az egyetlent - és nekem kicsöngettek, én bizony fikciós játékfilmre többé be nem megyek.
Buster Keaton az MGM Stúdió udvarán, 1965-ben
Majd ha lesz olyan, mint Buster Keaton bármelyik nagy műve, (Keaton
egyébként épp február 1-én halt meg 1966-ban) vagy ha majd lesz olyan
dokumentum-fikció, mint az Ember a felvevőgéppel. (Nem lesz.)
Volt az én időmben, vagyis a hatvanas-hetvenes években egy szellemes
francia irodalom- és filmkritikus, minden hetilapcikke utolsó passzusát
így kezdte: „Végül valami, ami nem ide tartozik”. Legyen. Füst Milán
irtózatos súlyú Naplójában szó sem esik semmiféle filmről, tán mert ő az egész életet érezte saját kínfilmjének. Idézet következik most, a IV. Henrik király kezdő szavai.
„Egy Alak (elmenőben): Hát mért nem dögleszted már meg magad?”
(folyt.köv.)
Hozzászólás