(szerda)

Ha maradunk az eddigi terminológiánál  - márpedig maradunk - , akkor azt kell mondjam, a nyúl füléből  kipottyantam egy időre. A zuhanás egészen a budapesti Dankó utcáig tartott, ahol e pillanatban is (szerda éjjel, fél tizenkettő) időzöm. A kolléga aludni tért, most hajnali háromig egyedül vagyok az irodában, lehet netnaplót írni. Holott adminisztrálnom kéne. A monitoron a kihalt, sötét utca képe. Reggel nyolctól reggel nyolcig, az akárhogy is számolom, huszonnégy óra, de itt tud egy hét is lenni. Vagy legalábbis maga az örökkévalóság. Nem is azért, mintha olyan elviselhetetlenül lassan telne itt az idő (noha olykor igen), inkább azért, mert ami ezek közé a falak közé sűrűsödött az elmúlt húsz évben, az valahogy meghajlította maga körül az idő és a tér hálóját, és egy világon kívüli helyet hozott létre. Egy olyan helyet, amely nincs sehol. Olykor magam sem értem, mi folyik itt. Nem mintha bárki is valaha megérthetné. E pillanatban százhúsz ember alszik itt pincétől padlásig, a szerencsésebbek ágyakon, a kevésbé szerencsések a padlóra ledobott matracokon. Végső soron mindegy, hogy hol, mert mind az ágyakban, mind a matracokban hemzsegnek a poloskák. Kora hajnalban az érzékenyebbje már fel-alá sétál az udvaron és veszettül vakaródzik, de rosszul teszi, mert a vakarástól csak még inkább viszket és zsibog a sok forrón lüktető, kemény göb. Képzeljük el, hogy valaki évek óta legfeljebb napi két-három órát alszik (vagy hánykolódik inkább), mert többet egyszerűen képtelen a permanens poloskainvázió miatt. Nem tudjuk elképzelni. A poloskák kiirthatatlanok, hiába a kreatív gázmesterek újabb és újabb gyilkos mixtúrái, ezek a rovarok immunisak a legtöbb elegyre, és a hajléktalanok maguk hozzák be amúgy is az utánpótlást a csomagjaikban.

 

Az előbb vitt el két rendőr egy „ügyfelet”. Előtte idetelefonáltak, lementem a pincébe, hogy felébresszem az illetőt, aki úgy riadt fel, mint egy halálra rémült állat. Nem nagy ügy, valami verekedésbe keveredett. Az arca volt ijesztő, ahogy észhez tért, a tekintetében az az atavisztikus rettegés, ami úgy általában az életre vonatkozott, az életre ébredés rettenetére. Nem agresszív ember egyébként, valami kisfiús félszegség keveredik benne a levitézlett macsó gesztusaival, de ha iszik, márpedig ez sűrűn előfordul, szó szerint elmegy az esze. A kannásbor, amit a hajléktalanok töméntelen mennyiségben fogyasztanak napi rendszerességgel, halálos méreg. Nem is lehet tőle „normálisan” berúgni, mert a hatása egészen más: tényleg kihozza az emberből az állatot. Nem is az állatot, sokkal inkább a démonokat. Elég sok kannásbor által kiütött embert láttam már, és a kedves Olvasó elhiheti nekem, hogy a kannásbor által kiütött ember megszűnik embernek lenni, egyszerűen alámerül a jéghideg pokol kadarkatengerébe, miközben tudatának pisla lángocskája egyetlen halk szisszenéssel alszik ki.
A két rendőr udvarias volt és halálosan fáradt. Míg ügyfelünk szedelőzködött, beszélgettünk egy keveset. Elmondták, mennyire megviseli őket, hogy a kerületben folyamatosan össze kell szedniük minden hajléktalant, lelkileg is megterhelő az utcai állomány számára a hajléktalanok folyamatos abajgatása, ráadásul őket ilyesmire nem képezték ki, elvégre nem utcai szociális munkások. Ez azért mégse rendészeti kompetencia, mondta egyikük, egy zászlós, hanem talán inkább szociális ügy. És amúgy is milyen megoldás az, folytatta, hogy átkergetjük őket a szomszédos kerületekbe, ahol egyelőre még nem basztatják őket annyira.
Magam is szemtanúja voltam a közterületfenntartó szakemberek egyik ma délutáni akciójának, amikor a mit sem sejtő, csöndesen söröző hajléktalant hátulról meglepvén leordították a fejét, hogy mégis hogy képzeli, hogy nyugodtan issza itt a sörét, miközben tisztában kellene lennie azzal, hogy a járdán való sörözés megszűnt. A szerencsétlen – szintén ügyfelünk, súlyosan beszédhibás, szelíd ember, aki az öccsével együtt évek óta a szállón él – köpni-nyelni nem tudott, engedelmesen tűrte, hogy betuszkolják az autóba és elvigyék. Este aztán mondta, hogy csak figyelmeztették odabent, hogy sörözés nincs, de borozás sincs, és egyáltalán semmi nincs a közterületen mostantól.
Félreértés ne essék, nem fogadom kitörő örömmel, amikor hajléktalanok összeszarják és összehugyozzák a parkokat és a tereket, amikor a saját mocskukban fetrengenek a járdán és a kapualjakban. No de azt gondolni, hogy razziaszerű begyűjtésekkel, elzárással és kitelepítéssel ki lehet pipálni a problémát, hát, mit mondjak, szimplán ostobaságra vall. De még ha csak arra vallana. Mert itt rég nem arról van szó, hogy megoldást kell találni a problémára. Mert erre a problémára érzésem szerint nincs megoldás. Nincs és kész. Ezt mindenki tudja, de természetesen senki nem meri bevallani. Lehet ide-oda dugdosni a hajléktalanokat, lehet „megtisztítani” tőlük a közterületeket, mint a kutyaszartól, de attól még nem oldódik meg semmi, legfeljebb nem lesznek szem előtt. És hol lesznek akkor? Hát hol, koncentrációs táborokban, hol máshol. Legfeljebb majd nem így hívjuk azokat az  - egyelőre még nem körvonalazott – intézményeket, de kétségünk ne legyen afelől, hogy valójában azok lesznek. Senki nem meri bevallani önmagának  - leginkább a döntéshozók nem - , hogy az egész kérdéstől feláll a hátukon a szőr, a legszívesebben tudomást sem vennének róla, sőt, álmaik netovábbja lenne, ha ezek az emberek nem is léteznének.
Ma Magyarországon elég sok olyan ember él, akit a többség felesleges nyűgnek, selejtnek, alávaló szemétnek tart. Dögöljön meg az ilyen, minek van, minek rontja itt a levegőt. A mindenkori kormányzat nyilván nagyon is tisztában van ezzel, mégis úgy tesznek – immáron huszonegy éve -, mintha mit sem tudnának erről. Ha esetleg mégis így van, ha tehát az államigazgatás ködbe vesző ormain csücsülő héroszok, illetve az őket szorgosan körbedöngicsélő úgynevezett értelmiségi elit esetleg nem tudná még, hát szívesen megosztom velük az egyszerű tényt: a mai magyar társadalom egy nem elhanyagolható része szívesen látná halva azokat az embereket, akikről hathatós állami segítséggel már amúgy is régen lemondott. Ha ez így van, márpedig így van, akkor nyugodtan kijelenthető, hogy olyan, hogy magyar társadalom, nem létezik. Nincs. Valamikor volt, de már nincs. És hogy mi lépett a helyébe, azt a kedves Olvasó fantáziájára bízom.