Nevek

2008. március 31. - John Batki

A Nevek! Mi lenne az úgynevezett irodalomból, és életből, tulajdonnév nélkül? Vagy negyven éve olvastam egy rövid novellát Bernadette Mayer New York-i író tollából. Először megrökönyödve, aztán nagy érdeklődéssel követtem az elbeszélés fordulatait, amelyben a több mint egynéhány szereplő egytől utolsóig így volt nevezve: “Proper Name” (Tulajdonnév). Mindegyik személy, persona, név nélkül is megszemélyesedett tettei-mondottai révén.

2008. március 31.

hozzászólás (0)

Hát igen, akkor most rajtam lenne a sor. Lássuk csak, ki beszél itt?

Valaki, aki nem tudja, hogy miért is vállalta ezt a naplóvezetést. Hiszen régóta nem vezet naplót, és ráadásul 14 éves kora óta az amerikai egybesült álmok lakója, és általában amerikai angol nyelven beszel és ír.

Jó, valószínűleg azért vállaltam ezt az írást, mert olvastam kiváló műfordító kollégám Tim Wilkinson naplóját, és ez itt, többek között, valamiféle válasz is az ő soraira.

Igen, “egybesült álmok”: mert még most is lehetséges újraálmodni Amerikát… Ha ez csakugyan az Új Világ, akkor talán igazából nevén kellene neveznünk: nevének 120 variációjának egyikével. Mondjuk, Eur.Asi.Afr.Amer.Pacifica. Vagy: Afr.Amer.Pacif.Eur.Asia. És így tovább, van még 118 variáció a szó-tagok sorrendjében. Ami mindössze annyit jelent, hogy itt, az Új Világban, nagyjából, és elvileg, eredendően többféle-fajta emberiség van jelen már ki tudja mióta, mint bármelyik másik országban. Ez a sokaság pedig “egybesült”, ahogy ezt itt az iskolákban jó korán hirdetik: Amerika mint “melting pot”: “a bevándorlókat egy nemzetbe forrasztó” - alom.

Tizennégy éves bevándorlóként 1957 februárjában érkeztem az Egyesült Államokba, 38 órás repülőút után. Bécsből indult a propelleres, régimódi gép, tele velünk, több mint száz “Hungarian refugee”-vel. Leszálltunk Írországban, Shannon repülőtéren, ahol óriási reggelivel és ír kávéval traktálták a kompániát. Azután jött Keflavik, Izland gyöngye. Ott is nagy kajával tömték a menekülteket, majd amíg a következő viharos útszakasz bizony szörnyű viszontlátogatásait hozta a beszedett elemózsiáknak. Jött még egy megálló, Gander, Newfoundland, azután az éj sötétjében a végállomás: Newark. Ezt úgy hallottam/értettem, hogy “New York” (már akkor is kicsit süket voltam) és kiábrándító meglepetés volt, hogy ilyen sötét, fények nélküli kis hely ez a híres New York… A megérkezés utáni ujjlenyomat-vétel, váratlan első benyomás, nyomasztó emlék. Bűnözők lennénk? Nyolcéves öcsémmel együtt?

János ott ragadt a newarki bevándorlási hivatalban, az ékezettel együtt, és Bátki János helyett egy “John Batki” jött ki a szobából. Ötvenegy év, de még ma sem szoktam hozza a “John”-hoz. (Többek között a vécé egyik finomkodóbb neve, de emellett a bordélyház látogatóját is jelenti…) Viszont most már a Jánostól is nagyon messze érzem magam, ez a távolodó érzés, és egyre inkább a névtelenség álomvidékei felé kacsingatok. Mint a név nélküli agy, amely műholdban kering a Föld körül, Joseph McElroy PLUS című kötetében. (Hát mégis, milyen más nevet kívánnál magadnak? Sam? Jack? Bob? Jimi? Joni? Tom? Elvis? (Costello) Dezső?? Balázs?) Sziasztok, mindannyian, költők, fények!

Mennyire enyém a nevem? És mennyire vagyok a nevemé? Hiszen “Bátki János” is egy irodalmi kitaláció, eredete a Pendragon Legenda ipszilonos hőse, aki nagyon megtetszhetett apámnak amikor az 1930-as években magyarosította nevét, és Kleinből Bátki lett. Ebben az amerikai indiánok régi szokását követte: egy ember élete különböző korszakaiban más és más neveket vesz fel. - Huszonhét évesen elképzeltem kiadott (első és utolsó) négy darab novellámat: elsüllyedt velük/bennük egy korai alteregóm, Jay Brody. Pedig jó fej volt, szeretett szeretni. – Itt szabad Krúdyra áttérni? Ő is szeretett szeretni, és amikor oly hamar életében lejárt a szerelem, zökkenés nélkül áttért szeme-szája-orra a női bokákról az asszonyok tálain gőzölgő levesekre, úgyhogy az utolsó szerző által összeállított (és kiadott!) novelláskötet (1931-ben a magyar írók fejedelmének nem akadt kiadója!) legkoraibb művében és egyetlen Szindbád történetében (A tetszhalott, 1925) a szerető már “disznótorszagú “ Terka. Hohó, nehogy merészeljek Krúdy Gyulára kitérni! Azonban dicsekedni fogok: most fejeztem be Az élet álom (amerikai) angol nyelvű fordítását… Most már csak újvilági kiadó kell hozzá. A SUNFLOWER (Napraforgó) társat talált a LADIES DAY-ben; a vidéki év Pistolis fordulatait hamarosan követi a városi bordély éjjele az Újvilágba… Amin nem csak az amerikai “kontinenseket” értem, (önmegtagadó, szűziesen tartózkodó világrészt) hanem mindazt az újat, amit régen elfelejtettünk, egy olyan lét zenével zengő, csendes partjait, ahol már nincs meg az, ami itt megvolt. – Ismertetőt adni Krúdyról? Mint jöttment, partra lépni, és egy sziget csücskével kezdeni a felfedezőutat, amely egy új kontinens - egy ismeretlen író világa - megvilágításával az önnön magunk felvilágosodását (vagy sötétbe merülését) éri el. Nem, ne engedjetek Krúdyról ömlendeznem, és szinten ne tűrjétek, hogy kilimológiai területekre tévedjek.