Nevetünk, de igazából sírni kellene. Sokan csillogó szemekkel jönnek ki az újonnan megnyílt DDR Múzeumból, nem értem. A német irodalom tele van félelmetesen rossz és hamis regényekkel, melyek idilli képet festenek az elmúlt rendszerről. Még amikor itt volt Tamás, elmentünk a Stazi Múzeumba. Kicsinyességről és pitiánerségből ott lehet a legtöbbet tanulni. Egészen váratlan hatást ér el. Kifele menet röhögőgörcs fog el mindkettőnket. Nevetséges, ahogy az ember végignézi a titkos rendőrség eszköztárát, szívfacsaró az oktatási anyaguk, primitívek a plakátjaik. Spassgesellschaft.

Azt hiszem, Berlinben az zavar a legjobban, ahogy szépen, lassan élvezhető giccsé formálódik a szocialista múlt. Angela Merkel szürke kosztümjében lényegtelenné, karakter nélküli politikussá válik, legalábbis tegnap erről cikkezett a TAZ. Nem tudom, Magyarország felől nézve nyilván elfogadhatóbb egy kiegyensúlyozó, taktikus politika, amelyik nyugalmat és párbeszédet tud teremteni. Merkelt a napokban nulla nőpolitikája miatt is támadták, na, ez nekem meglepetés, de biztosan igazuk van. Éppen 90 éve van választójoga a nőknek és a mai (posz)feministák ráugrottak Alice Schwarzer régimódi feminizmusára, hogy letapossák. Az új  generáció eléggé pimasz, a neue deutsches Mädchen-t követeli a feministáktól, új koncepciót, praktikus megoldásokat és a forradalmi, ideológus hang visszavételét. Vagyis: sminket és körömcipőt és munkát és rendes fizetést és pozíciókat.

Rosa Luxemburg városban minden ilyen kérdésnek van értelme. Az idén húsz éves jubileum lesz, Berlin nagy ünnepségekre készül, folyamatosan újraértékelik a múltat, az előző héten a kancellárnő újabb pénzeket adott a Stazi anyagok feltárására és közzétételére. Kommentátor nélkül:

Kiss Noémi