Mi ez? Tudom, hogy a Murányi Zita halk, de ez ne legyen már ok, a tehetség itt sem számít? Füstölgök a szervezőnek kicsit.
Az almakompót finom volt ma reggeli helyett. Kezd hideg lenni és csak a buszon vettem észre, hogy otthon feledtem a sálamat. Elmetrózom a Népstadionig. Ma indul - vagy tegnap indult? - a versmetró. 110 vers öt vonat öt kocsijában. Demszki bácsi interjút ad a sok közírónak. Fotósok raja. Álldogálok kicsit aztán el az Uránia a moziba. Ez az utcsó állomása Amerikából hozott ajándékaimnak, leadom, Zsuzsi örül, hogy gondoltak rá az óceánon túl, ahova én is visszarévedek.
New Orleansba, egész pontosan. Atlantai átszállással. Át kell szállni, mert úgy olcsóbb, minél több repülővel utazol, annál inkább. Még betegen érkezem, de a tiszteletbeli magyar konzul, aki elszállásol, orvos. Ad valamit, és máris csodadoktor hírébe hozom. A doki felesége, Bika Juli szervezte le az itteni könyvbemutatókat. Valahol a világhálón akadtam a horgára, küldtem neki egy példányt az antológiából, ő átpasszolta egy ottani költőnek véleményezésre, bejött neki, ezért vagyok Új Orleánszban. Az első est konkrétan délután, A Maple Leaf nevű kocsma kertjében, amely máskülönben egy versgyártó műhely, a mű helye (loptam). Lezajlik, semmi különös, jöjjek máskor is, mondják, és adjak nekik saját verseket, mert antológiát állítanak össze a Maple Leaf eddigi vendégeinek verseiből. Adok.
Egy kimondottan helyes leány csapódik hozzám, sőt, visz haza a konzulékhoz. Megvacsorázunk és Valival, a Madách főkellékesével kiegészítve hármasban vágunk neki az orleansi éjszakának. Francia negyed. Na kérem, ez a város nem semmi, a Bourbon Street huszonnégy órás szolgálatot lát el, van itt mindenféle zene, főleg jazz, blues, rock and roll és dixiland. Bár egy helybeli panaszkodott, hogy a Dixiland eltűnőben van. Kiszorítja a hiphop, meg a house music, meg az ezekhez hasonló gyönyörű "zenék". Először egy feledhető blues helyre megyünk, de végül hosszas séta után megtaláljuk 'a' Helyet. Hatalmas néger mama aranylón csillogó ruhában, rózsaszín parókában, melltartó nélkül. Nem bántam, elképesztően énekelt. Lehetett kérni is, megpróbálkoztam egy Delta Bluessal. Elénekelte. Tiszta Koko Taylor, csak egy kicsinyt fiatalabb. Mother Blues néven futott és fut még. A gitárosa úgy néz ki, mint Michael Jackson első három arcváltása után.
Közben kiderült, hogy a helyes fiatal lány mellettem a lányokat szereti. Azért csókolóztunk. God bless you, Mother Blues.
Vali, a kellékes rém jópofa nő, amikor először ment ki, azt hitte csőtörés van, amikor egy másik helyen megint rájött a szükség akkor is evvel érkezett vissza, még nem tudta, az amerikai vécék tele vannak vízzel, majdnem csordultig. Ez van. Meg az, hogy sok itteni korcsmának a hátsó fertályán mosoda van. Bejön az ember a szennyessel, bedobja a gépbe, s míg a ruha, addig ő is ázik. Szeretem. Ha sok pénzem volna csinálnék egy hasonlót.
Sétálunk. Cowboykalapos, cowboycsizmás csapat, El Pasoban egy ilyet se láttam, Juárezben sem az amerikaiak, hanem a mexikóiak öltözködtek cowboy cuccokba.
Gyönyörű ez a város. A házak paloták, a kertek erdők. Csak a villamos villamos, csilingel, régimódi és tele turistával. A helyiek autókáznak. A fiatalodni vágyók a sínek között futkároznak, ha jön a tuja, elugranak. (Nemrég hallottam, honnan származik a "tuja" szavunk. Állítólag, amikor a régi szép időkben komoly kitüremkedésű ütközője volt a villamosnak, akkor sokan ott utaztak: a hátulján, a há-tuján, a tuján. Nem szép?)
Másnap este a Loyola egyetem irodalmi tanszékén tartottam egy felolvasással egybekötött előadást a mai magyar költészetről. Jól sikerült. A diákok jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel. Orbán Ottó egyik verséhez kapcsolódva megemlítettem Bartókot és József Attilát. Nem ismerték őket, de nem kell aggódni, tizennyolc-huszonkét év körüli amerikaiakról van szó, majd utánanéznek.
Utolsó estémet egy nemzetközi költészeti találkozón töltöttem. Andrei Codrescu képviselte Romániát, egy mármegintkihagyazagyam nevű srác Kolumbiát, egy teljesen benyomott ürge Angliát. A többi költő amerikai volt, de miden felolvasó Amerikában él már évtizedek óta. Hallottam jó verseket is. Kiderült, hogy a kolumbiai költő nem költő, hanem stand up comic, "magyarul" komikus. Azt est végeztével átmentünk a Moly ír korcsmájába (kár, hogy nem tudom, ki az a Moly), nem azért, mert a másik helyen nem volt szesz, hanem mert levegőváltozásra volt igénye a többségnek. Andrei Codrescuval megbeszéltük, hogy küldök neki verseket az Exquisite Corpse világhálós irodalmi lapba. Ő ott főszerkeszt. Már korábban hozott le Tandori, Parti Nagy, Kukorelly, Petri, és Tóth Kriszta verseket is. Már mindenki lelépett, mire befejeztem a társalgást két partneremmel, az egyik azt kérdezte, tudom-e honnan származik a piknik szó. Szerintem a franciából, de lehet hogy indián eredetű, válaszolom, de tagadóan ingatja a fejét. Látom rajta, hogy meg akar lepni. A rabszolgavásárokon, még a felszabadításuk előtt, a kereskedő úgy reklámozta az "áruját" hogy "Pick a nig", vagyis pick a nigger. Súlyos. A srác mosolyogva fejezi be: így árulták a felmenőimet.
Taxival jutok haza a konzulékhoz, ők is egy ’rém rendes család’. Másnap kissé másnaposan szállok fel a New York-i gépre.