hirdetés

Nézés

2009. április 30. - Kiss Judit Ágnes

A város olyan, mintha én is turista lennék, ma eltévedtem a Gödör és a Szabadság tér között.
hirdetés

Ma iszonyúan megrémültem, azt hittem, megint elveszítek valakit, aki nekem fontos: Lédát, a lovamat. Míg bezártam a körkarámot, lefeküdt, ahogy szokott, csak egészen a karám szélére, és ahogy átfordult, beleakadt a hátsó lába az egyik lécbe. A léc azonnal kitört, nagyon vékony (én is kitörtem a nyáron vagy hármat, mikor leestem), de Léda nem tudott felkelni. A két első lába mozgott, a két hátsó merev volt, erővel tudtam csak behajlítani. Próbáltam emelni a fejét, de csak nézett rám segélykérően, és úgy feküdt, mintha csípőtől béna volna. Rohantam a telefonomért, próbáltam elérni a többieket. Végül Ákos jött oda, akkor Léda már negyedórája feküdt az oldalán és lihegett, hiába csináltam vele bármit. Ákos behajlította Léda egyik hátsó lábát, ahogy előtte én is próbáltam, akkor Léda rúgott egy nagyot, és nagy kalimpálás közepette felállt. Még csak nem is sántított utána. Nekem meg akkor kezdett remegni mindenem, mikor már nem volt veszély. Annak örültem, hogy Léda pontosan tudta, hogy segíteni akarok. Mindesetre a félelem, hogy bárkit elveszíthetek, akit szeretek, most minden másnál erősebb. Rávettem magam, hogy menjek tornázni is, kell a mozgás, pedig olyan kimerült vagyok, mintha komoly fizikai munkát végeznék. Bármennyit alszom, nem elég. Nincs energiám senkivel találkozni, pedig egyedül lenni se jó. Aztán ha találkozom valakivel, megállapítja, hogy milyen nehéz lehet nekem, aztán beszél a saját nyavalyájáról, én automatikusan visszahelyezem magam a segítő pozíciójába, kérdezgetek, hümmögök, és nem látom értelmét az egésznek. Vajon tudnék most tanítani?

A város olyan, mintha én is turista lennék, ma eltévedtem a Gödör és a Szabadság tér között. Tetszenek a kávézóteraszok, a füvön heverésző, borozó-vízipipázó középiskolások (nekem már gyerekek, brrrr!), a sok biciklis. Ma vettem észre például, hogy a Gödör tetején víz van, csillogott rajta a nap. Találtam egy félig hervadt orgonaágat a lépcsőn, a vízbe dobva meg egy üveget, adtam még egy esélyt az orgonaágnak. Furán néztek rám érte az ott ülők, pedig mi mást tehettem volna?

Egy barátnőm elküldte a naplóját, amit az anyukája halála után írt. Nagyon jó volt, tudtam sírni.



Kiss Judit Ágnes

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.