Tegnap éjjel munka után nekiláttam chocolate chip cookie-t sütni, mert ma találkozom a barátnőmmel: Lina Mounzer libanoni-kanadai írónő, a JAK-táborban ismertetett össze minket Lóránd Zsófi. Ő is kanadai, ő is Solitude ösztöndíjas volt, és úgy beleszeretett Budapestbe, hogy itt maradt az ösztöndíja után. Mikor új voltam Budapesten, és még nem ismertem a várost, valaki elvitt libegőzni, ez volt az egyik fordulópont. Most én mutatom meg Linának a libegőt.  

Termoszba öntöm a forró teát, dobozokba pakolom a gyümölcsöt és a cookie-kat. Teszek takarót is a hátizsákba. Kicsit úgy érzem magam, mint Amundsen az antarktiszi expedícióra készülve. Lina is szoknyában érkezik, ami eltakarja a sok egymásra húzott harisnyát és jégeralsót. A busz ablakából megmutatom Linának, hol van a kanadai követség. Majd visszafelé bekéredzkedünk, ha nagyon fázunk. Nem hiszem, hogy beengednek, mondja Lina, mert ha fázunk, nem vagyunk igazi kanadaiak.

Sétálunk fel a libegőhöz, a montreali telekről beszélgetünk, a mínusz harmincról és a derékig érő hóról, ami hónapokig tart. Örülünk, hogy Pesten vagyunk, a „melegben”. A libegőn teljes kihaltság. Aztán előkerül a jegyszedő néni és az ültető bácsi, aki azt mondja, „jó utat!”, mikor lehajtja ránk a biztonsági rudat, én meg zavaromban azt válaszolom, „önnek is”.

Elindultunk, és biztosak voltunk benne, hogy senkivel nem találkozunk, de aztán…


Odafönt forró teát iszunk, legszívesebben a lábunkat is beledugnánk a termoszba, fáznak az ál-kanadaiak. Zárva a büfé, de érezni valami fantom forralt-bor illatot. Furcsa eklektika: búbos kemence, csipke függöny, villogó lámpasor.

Lihegve mászunk fel a hóban a kilátóig. Amilyen kevesen voltak a libegőn, olyan sokan vannak fent a hegyen. Az idősek nordic walk botokkal haladnak az ösvényen, mintha síelnének, a fiatalok futnak vagy kutyát sétáltattak. Lefordítom Linának a Sissi-emlékkő feliratát. A kilátó tetején feltárul előttünk a város. Süt a nap, roppan a hó, hallgatjuk a lenti mormolást.

Lina és a térerő:


Lefelé a libegőn egy kabát jön szemben az egyik ülésre borítva, aztán egy fiatal pár, a lány mintha aludna vagy csak rosszkedvű. Lefelé menni sokkal félelmetesebb, főleg mikor áthuppanunk az oszlopok csörlőin. 



Hazafelé beakadunk a délutáni csúcsforgalomba. Vár otthon munka, fordítás és OKTV dolgozatok. A járdák nincsenek lesöpörve, kerülgetem az embereket, belegázolok a latyakba, de a fülemben Paul van Dyk emlékeztet a mai reggelre: The morning comes and the snow is falling...

Nagy Ildikó Noémi