hirdetés

No signal

2007. november 8. - Jászberényi Sándor

Egy kétszer kétméteres szobában állok, van benne egy ágy és egy petróleumlámpa a falon. Ablak nincs. A lány ledobja a ruháját és lefekszik az ágyra. „Gyere.” – mondja franciául. Még életemben nem láttam közelről meztelen fekete nőt.
hirdetés

Ülök a bárpultnál, a cigarettámba kapaszkodom. Érzem, hogy megint kúszik fel a lázam. Egy fél liter szóda néz vissza rám a pultról szomorúan. Kifújom a füstöt, megsimogatom a bárpultot, mert jó megérinteni a durva fát, amiből készült. Mellettem ül a hely szelleme, a bölcsészfiúból lett sikeres vállalkozó. Felhangzik az első dzsessz sztenderd. Ilyenkor már sejthető, erkölcsi miheztartás ide-vagy oda, hogy komoly züllés következik.
 
Úgy kerülök a kocsmába, hogy rossz beteg vagyok. Öcsém elmegy nőzni, lakótársunk pasizik, én sem fogok ücsörögni a romokon. Felkapom a bőrdzsekimet, elrágcsálok néhány lázcsillapítót és máris a villamoson találom magam. Képtelen vagyok bármit is csinálni, remélem L. nem rág be rám nagyon. Lapzárta előtt küldöm a szöveget, mondogatom magamban. Minden anyagom megvan, csak le kellene ülnöm megírni. De nem vagyok jól.
 
A pincében ülünk. Hallgatjuk a sztenderdeket. Megiszunk néhány pálinkát a láz ellen - vagy a lázért. Nem tudom. Közben figyeljük a beeső embereket, lassan megtelik a ház. Felismerek két költőt, mindkettőjük szövegeit ismerem, őket is, a barátság első szintjén vagyunk, azt hiszem. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem állítanám bele senkibe a késemet értük egy komolyabb helyzetben – mint mondjuk K.-ért, aki szintén beesik –, de az a tény, hogy a létük nem tölt el szorongással.
 
Már kezdeném jól érezni magam, amikor kiderül, hogy a harminc alatti költők fiesztájába csöppentem. Kezdek nagyon rosszul lenni, kitapintom a kést a zsebemben, a helyén van. Este nyolc után nem akarok zsenit látni, a leghűségesebb barátaimnak érettségije sincs. Nagyon remélem, hogy nem szoknak ide, ahová a leveleim is járnak. Én itt minden asztalnál csókolóztam már. Nekem akarok ide idegen vendégeket, nem akarom, hogy fiatal zsenik lepjék el az otthonomat. Pláne csoportosan, ahogyan mostanában illik.
 
A hely szelleme látja rajtam az idegességet, iszunk még egy pálinkát, elszívunk egy jointot. Kapok egy sms-t. Bejelentkezik J., a költő, megejtő magánszámban vázolja, ha nem tud ma este beállni, nem tudja mi lesz. Kér, könyörög, hogy intézzek valamit. A dráma végén a telefonomhoz nyúlok és felhívom az emberemet. „Azt hittem, leálltál, és tök örültem.” – kezdi az ember. „Mid van?” – térek a lényegre. „Bogyókák.” – vereget hátba barátságosan. Szeretem az olyan embereket, akik nem kapcsolnak prédikátor üzemmódba, ha egy volt kuncsaft hívja őket. „Adj kettőt.” –mondom. Egyébként érdeklődök a minőségről is. „Komoly.” – válaszol vissza. Kifizetem.
 
Mennyibe kerül egy idol lerombolása? Hát kérlek pontosan ennyibe testvérkém. J. megérkezik, a zsenik bálványa, eligazítást tart. Odaül az asztalomhoz és kéri, hogy hadd fizessen nekem egy italt legalább, ha már a cuccért nem hagyom fizetni. „Nekem te ne akarj fizetni semmit, te barom, ha éppen egy komoly rácsos üdülést kockáztatok a hülyeségedért.” – vonul át a fejemen. Hallok még megkapó gengsztertörténeteket Ózdról, be van spurizva a gyerek. Szerettem a verseit. Nálam volt a kötete Kairóban. „Újra visszatérek az irodalomba, új csapatot szervezek. Örömmel látnálak” – mondja. „Kösz nem” – mondom. Nem két kurva exstasyval szeretném megváltani a jegyem – ha akarok menni egyáltalán - a honi parnasszus csúcsára. Szólok neki, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom. Ha legközelebb fel mer hívni ilyesmi miatt, eltöröm a kezét. És nem viccelek.
 
El is libben a pult mellől, helyét K. veszi át. Komoly bajok vannak közte és a felesége között, nagyon feszült. Iszunk pár sört, hecceljük egymást az ikszedik csoportosulással, majd mi a hely szellemével átmegyünk egy másik helyre, ő pedig haza. A hely szelleme találkozik a munkatársaival az új helyen. Senki sem beszél hozzám, csak állok, mintha szellem lennék. Kísértet egy másik helyről. Nem hallani, ahogy csörgetem a láncaimat.
 
Zsenik ide vagy oda, inkább visszamegyek a kocsmába. Már komolyan részeg vagyok, de ez csak a tekintetemen látszik. Nézem ezt az idealista szőke lányt miniszoknyában. Költő. Állok a pultnál, cigaretta a számban, a bőrömön esőíz. „Mit akarsz te ettől a szenttől?” – szólít meg a belső narrátor. „Egy viszkit. Egy szál cigarettát. Hogy kisüssön végre a nap.”
 
Vannak olyan helyzetek, amikor nem számít, hogy győztesen jövünk-e ki belőle, vagy csak belehalunk. Tenni kell valamit, nem tudom miért. Talán, mert ezt diktálja az emberben a szesz vagy a homlokában doboló vér. Talán, mert akar adni egy esélyt az emberiségnek.
 
Abéché-ben a légiós spanom Paul, akinek 2 centi üres hely sincs a testén a tetkóktól, egyszer elvitt egy helyi kupiba. 11-kor jöttek értem a vendégházba. Az őr rémülten rontott be a szobámba: reszketve közölte, hogy itt a francia idegenlégió és egy magyart keresnek. Őszintén remélte, hogy nem csináltam semmi rosszat. Én mondtam nekik, hogy igyunk egy sört a UNHCR compoundban – ezt az egy kocsmát ismertem a városban -, de Paul jelezte, hogy ismer jobb helyet.
 
A különböző hadseregekkel teli városban hat rangjelzés nélküli légióssal mentünk át egy kétszintes vályogházhoz az éjszaka közepén. Mivel a fehér emberek száma nem éri el a százat, pontosan tudták kik vagyunk; a városban senki sem állított meg minket. Mindenki fél a légiótól. Én is.
 
A vályogházba ötven dollár volt a beugró – ebben az országban egy vagyon -, nagy kertje volt, fákkal és műanyagasztalokkal. A srácok kipakoltak pár üveg viszkit és vodkát az asztalra, ittunk és ettünk, ahogyan kell. A vacsora végén, amikor a személyzet leszedte az asztalt, felcsendült valami geil amerikai zene, a nők a fák alatt várakoztak. „Akkor menjünk táncolni.” – mondta Paul. És lőn. Egy Isabelle nevű gyönyörű párduccal botladoztam a fák alatt, aki kézen fogott és egy lépcsőn keresztül szobára vitt.
 
Akkor már három hónapja nem voltam senkivel. Egyrészt szerelmes voltam, másrészt arab országban éltem, ez a magyarázat. Gyönyörű nő volt, hosszú fekete combokkal és körteformájú mellekkel, ahogyan szeretem. Kedves volt és illatos. Megkívántam, ahogyan mindent megkívánok. Mentünk fel a lépcsőn és minden rendben lett volna, ha nem jut eszembe néhány statisztikai adat.
 
Csádban a lakosság 20 százaléka HIV pozitív, ez egy kuplerájban hatványozottan értendő. Koton pedig persze nincs nálam, kérdezem a lányt, ő azt mondja, neki sincs, ő „tiszta”. Mellesleg az ENSZ elosztogat naponta vagy ezer gumit, ami más formában, általában víztömlőként vagy harci díszként újrahasznosul.
 
Egy kétszer kétméteres szobában állok, van benne egy ágy és egy petróleumlámpa a falon. Ablak nincs. A lány ledobja a ruháját és lefekszik az ágyra. „Gyere.” – mondja franciául. Még életemben nem láttam közelről meztelen fekete nőt. A légiósok már javában dolgoznak, tőlük nem kérhetek gumit.
 
Kínomban lekapom a falról, és az ágyra teszem a petróleumlámpát. A lány mosolyog. Szétnyitom a combját és megnézem a pináját. A combja belső felét csókolom. Diószagú a bőre. A mellbimbói feketék és gyönyörűek, mint az alkoholos filc és a szavannai éjszaka.
 
Vizsgálom a lány testét, próbálom magamba szívni a látványt. Végignézem minden hajlatát, minden porcikáját. A bőréhez képest sokkal világosabb a talpa. A hajának fűszerszaga van. Így telik el a kifizetett órám.
 
A légiósok egy órán keresztül csesztetnek, mert nem feküdtem le a lánnyal. Persze Isabelle mindenkinek elmesélte, mekkora balek vagyok, nem is vártam mást. Hozzászokott a légiós pöcshöz.
 
Míg visszamegyünk a szállásomra Paul heccel egy kicsit, aztán komolyan a szemembe néz és megkérdezi, nem akarok-e légiós lenni, mert el tudja intézni, hogy felvegyenek; ott megtanítanának rendesen kefélni. „Nem.” – mondom. „Adok még egy esélyt az emberiségnek.” Azért felíratja velem minden elérhetőségét, ha egyszer – még harmincéves korom előtt – meggondolom magam.
 
„Esély az emberiségnek.” – ismételgetem magamban a Szimplában atomrészegen. Esély egy emberi életre, neked. „Esély arra, hogy jó legyen felébredni.” Ezekkel a gondolatokkal írom az sms-t a lánynak. „Nem lehetne egy sört vagy valamit valamikor velem? Nem lehetne, hogy valami más országban legyen közöttünk valami személyes?”
 
Elküldöm. Várok. Még egy pálinka. Lassulok, szívem. Mennek haza a zsenik, de jó. A homlokomhoz nyomom a söröspoharat, érezzem, mennyire vagyok lázas. Elindulok hazafelé, az eső mintákat rajzol a bőrdzsekimre. A hely szelleme látja, hogy rosszul vagyok, felajánlja, hogy befizet egy körre a közeli kupiban. A kupi zárva van. Inkább fogunk egy taxit és hazamegyünk. Ő fizet.
 
Otthon várom a választ a lánytól, istentől, az emberiségtől. Öcsémmel elszívunk még egy jointot. Hajnalban arra riadok, hogy megint le akarnak lőni. Nézem a telefonomat. Nincs bejövő jel.
 
 
[képek: 1. Út Csádban: balra felégetett falu, jobbra aknamező. 2. Csádi lány 3. A légiós. Paul megengedte, hogy fotózzak, csak ne a fiúk arcát. Azt mondta, hogy "they have got unfinished businesses in Europe."]

Jászberényi Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.