hirdetés

Novemberi nosztalgia

2006. november 11. - Szvetelszky Zsuzsanna

Megismertem több tucat féle esőt, és a sajátos paderborni tömegmozgást: arrafelé, ha elkezd zuhogni, az emberek úgy sétálnak, bicikliznek, csókolóznak, kirándulnak, kertészkednek tovább a szabadban, mintha mi sem történt volna, ezzel szemben másutt gyorsan tető alá húzódva tömörülünk, és várjuk, hogy elálljon. Szerintem itt nyertek több évszázadot a németalföldiek, innen a gazdagságuk, kultúrájuk, szabadságuk – nem várták meg, hogy elálljon, tették a dolgukat tovább.
hirdetés

          Legyek bár egy szál egyedül markáns véleményemmel, akkor is vállalom: szeretem a novembert. Németországban szerettem meg: északon laktunk, ott majdnem minden hónapban november volt, gyakran júniusban is előkaptam a télikabátokat, a sokféleképpen szürke égből a csontunk alá is befolyt a víz. Megismertem több tucat féle esőt, és a sajátos paderborni tömegmozgást: arrafelé, ha elkezd zuhogni, az emberek úgy sétálnak, bicikliznek, csókolóznak, kirándulnak, kertészkednek tovább a szabadban, mintha mi sem történt volna, ezzel szemben másutt gyorsan tető alá húzódva tömörülünk, és várjuk, hogy elálljon. Szerintem itt nyertek több évszázadot a németalföldiek, innen a gazdagságuk, kultúrájuk, szabadságuk – nem várták meg, hogy elálljon, tették a dolgukat tovább.   
          Több irányzat is szellem, lélek és test hármas, szétbonthatatlan egységében elmélkedik (nem egy közülük kizárólagosan magáénak tudva a gondolatot), a szombati nap javarészt a testedzésé volt. Van egy kazettám, ahhoz lopok néha napközben tízperceket, negyedórákat, hogy elhiggyem: tornázok ám, mozgok a babasétáltatáson kívül is. Elég sokat kell mozognom ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel bírjam a gép előtt való ülést, ráadásul néha máshol is önagyonülésezek, pedig figyelek arra, hogy kevésbé legyek ülőember, mint amennyire ez törvényszerű a huszonegyedik században. S mivel itthon, egyedül tornázom, illetve Csilla babát szórakoztatom vele, ezért félévente lehetőség van a gyakorlatok átismétlésére, tömbösített csiszolására szakavatott edzők irányítása mellett. Hát ez történt tegnap. Közben eszembe jutott a játszótér – micsoda alapvető dzsungelbéli, szavannai mozgásokat pótol a hintának tán a liánközlekedést imitáló, a mászókának bizonyára sziklás hegyoldalakat, kardfogú tigris elől menedéknek szolgáló fákat mintázó, a homokozónak esetleg a városi pulya számára a földdel való tétlen és céltalan, mégis közvetlen kapcsolatot biztosító, városi térbe helyezett kompozíciója. Vannak más játékok is, de a körhintáról például lehet tudni, hogy a lovagi tornából a parasztok szórakozásává egyszerűsödött Ringelspiel változata. Kíváncsi lennék, mit írnak erről…
          Balassa Péter mondta egyszer rég, egyetemista koromban, hogy bármilyen témának a feldolgozásába fogunk is bele, soha ne reméljük, hogy mi leszünk az elsők, akik írnak a dologról. Hiába ismétlem el minden évben a tanítványaimnak, nem hisznek nekem: volt olyan hallgatóm, aki kommunikációelméletből, szabadon választott téma ürügyén arról írt dolgozatot, hogy mi a különbség jó és rossz között. Nem tréfált, a nagyit és a macsekját is megénekelte, merészen kihagyta az egyetemes etikát és filozófiát, egyszerűen nem lépte másodéves bölcsészként meg az ötödikes “Milyen volt a nyarunk”-jellegű feladatmegoldás kereteit. Aztán lehet, hogy ez már rég metában van, csak bennem kevés a fogékonyság, nincsenek csápjaim a kortárs létösszegzésekhez.
          Nem olvasok híreket. Barátaim, rokonaim és üzletfeleim úgyis elmesélnek, megírnak, elforwardolnak mindent, amiről úgy gondolják, hogy érdekelhet. Nincs ennél hatékonyabb szűrés: a heterogén csoport eldönti, hogy miről kell tudnom – többnyire igazuk is van. Tegnap Kata barátnőm küldött egy cikket arról, hogy Új-Zélandban beszivárog a sms-nyelv a gimnazista létbe – jelentem, hogy a magyar ugaron már évek óta zubog. De tradicionálisan kiképzett, vidéki gimikben dolgozó tanárbarátnőim oly végtelen szeretettel és türelemmel bogarásszák a “nem vok kewl”-kezdetű lírai önfeltárásokat, hogy rá is kérdezek. Hogy adhatnának egyest a gyereknek: az apja iszik, most is a nyári cipőjében jár, mert nem telik másra, amit ír, az pedig végső soron elfogadható, csak ki kell bogarászni. Egyébként, tekintettel arra, hogy előkészületben van a nagyszabású “Unokám egy napja”-projekt, melynek első fogalmazványai már be is érkeztek e naplójegyzet írójához, s melyekből a magyar ifjúság jövőképét szándékszom kidesztillálni, nagy izgalommal várom a sms-víziókat.
Torna után Zoli egy mellékesnek szánt mondatából kiderült, hogy Márton-nap van, s ettől íziben libasüthetnékem támadt. A boltban még volt liba, betoltam a sütőbe, aztán lutri: a siker mindig libafüggő, tavalyelőtt nagyon nem jött össze, három éve meg vajpuha, omlós lett a végeredmény. Paderbornban, a német kisvárosban mindig nagy libaünnep volt, lámpást készítettünk az óvodában és az iskolában, hetekkel előtte énekeltük reggelenként a Szent Mártont köszöntő nótákat, ma is őrzöm Gudrun barátnőm receptjét, a közkedvelt liba alakú fánk elkészítéséről. Tessék: november, nosztalgia. Még egy libaság integet a múltból: a British Councilban diploma után könyvtári asszisztensként kezdtem, s e poszt rövidítése, ha tetszett, ha nem a könyvtároskisasszonyoknak, LibA (Library Assistant) volt.
          Fertály esztendő alatt lettem LibA II-ből LibA I!

Szvetelszky Zsuzsanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.