Szigligeten az egyik tanácskozáson Keresztury Tibi fölolvasott egy idézetet. Fölkeltette az érdeklődésemet, elkértem tőle. „Ez az individualista eszmeiségű, esztétizáló irodalmárkör nagyon nagy befolyásra tett szert az elmúlt tizennégy évben az irodalom intézményrendszerén belül. A hirdetett politikamentesség azonban valójában erős politikai elköteleződést rejt magában, ugyanis e kör hangadó tagjai a neoliberális szemlélet jegyében lépnek fel közügyekben, például a diktatúra évtizedeiben aláásott nemzeti tudat újraéledésnek jelei ellen.” (Ács Margit: Látlelet irodalmunk veszteségeiről és esélyeiről)
          Több érdekesség is található e sorokban. „Individualista eszmeiségű, esztétizáló”, ráadásul „irodalmárkör”. Kik ezek? Miért így nevezi őket? Bajlódik a definícióval, mert érzi, hogy az „urbánus”, „népies” nem megfelelő. Valamikor a két háború közt ennek az ellentétpárnak a használata bizonyos keretek közt indokolt volt. A népiesek modernek voltak, valami újat akartak és alkottak. Az idejük elmúlt, tevékenységük beépült a magyar irodalom folyamatába. Ma szerintem vannak a modernek és vannak a konzervatívok, nem érdemes más elnevezésekkel bajlódni. Az idézetben a konzervatív szemszög villan meg. A XIX. századi nemzetfogalmat a központba állító, önmagát közösséginek látó, nem „esztétizáló”, hanem „szolgálatot” teljesítő író konzervatív. Nem az egyéni a fontos, hanem a közös. Ami megvolt, ami a múltban megfogalmazódott. Elveszését fájlalni, újjászületését akarni kell. Őrködni kell, védeni kell. A „szolgáló” író politizáló író, a politizáló író pedig „ellenfelet” lát mindenhol. „A hirdetett politikamentesség azonban valójában erős politikai elköteleződést rejt magában,” mondja és hiszi, mert szerinte mindenki harcol. Tehát a modernek, akik „individualisták”, „esztétizálók”, szintén „szolgálnak”, csak hazugok, mert úgy tesznek, mintha nem. Azt a politikát szolgálják, mely a „nemzetet” szolgáló konzervatív számára a legfőbb ellenség. Mivel szolgálják például? „A neoliberális szemlélet jegyében lépnek fel közügyekben, például a diktatúra évtizedeiben aláásott nemzeti tudat újraéledésnek jelei ellen.” Ez egy újabb érdekesség, megmutatja, hogy a konzervatív oldal ezen képviselője milyen mélyre süllyedt, mennyire igénytelen önmagával szemben. Hiszen mire utal ez a példa? A D. K. nevű költő „közügyben” való föllépései elleni tiltakozás volt az elmúlt évben a legkirívóbb eset. Ha nem erre gondol, pontosítania kellett volna, különben mindenki erre gondol. Hogy mit gondolok arról, aki D. K. közszerepléseit a  diktatúra évtizedeiben aláásott nemzeti tudat újraéledése jeleinek tekinti, azt most nem részletezem, az Írószövetségből való kilépésünk idején megtettük.
          Hoppá! Kilépés, Írószövetség. Itt van a mélypontnak egy még mélyebb pontja. Egészen napi, nyers, érdekszagú dolgok magasztos megfogalmazásáról van tehát csupán szó? Tényleg! Ott van az idézetben, csak épphogy ki nem szúrta a szemem. Az említett „irodalmárkör nagyon nagy befolyásra tett szert az elmúlt tizennégy évben az irodalom intézményrendszerén belül.” Szóval innen jönnek az „individualizálást” „esztétizálást” (Micsoda megfogalmazási szint!) kárhoztató szavak! Mik is a tények? A „nagyon nagy befolyás” azt jelenti, hogy a konzervatív ideológia napi leegyszerűsítésével (legjobban a kitűnő konzervatív írókat sértve) operáló Ács azt nehezményezi, hogy a Magyar Írószövetségben és ugyanazon nevekkel más szervezetekben megjelenő érdekcsoport az elmúlt két évben elveszítette a korábbi totális ellenőrzését az irodalom állami finanszírozása terepén. Demokratikus és arányos képviselet kezd kiépülni. Nem vitás, Ács „magasztosan” is helyteleníti ezt, hiszen mi és ki dönthet a nem „individualizálókon” és nem „esztétizálókon” kívül?
          Kétségtelen, ezt nem csak az idézet mutatja, hogy ugyanaz a szervezet, amely valamikor a magyarországi demokratikus változások élén állt, most azt sérelmezi, hogy nincs úgy, mint régen. A már rég megszűnt egypártrendszert sírja vissza Ács, amikor a „nagyon nagy befolyást” kifogásolja.
          Pedig az az idő, amikor a nem „individualizálók”, nem „esztétizálók” döntöttek minden díjról, ösztöndíjról, minden állami forintról, nem jöhet vissza, sőt a szakmai, szervezeti rendszer átalakítása messze nem ért véget. Lehet, hogy ez nem jó Ácsnak, viszont jó a magyar irodalomnak, a konzervatívoknak is, mert a demokratikus képviselet, az esetenként éles vita használ a minőségnek.
          Istenem! Miért kell nekem még a naplómban is ezzel foglalkoznom! Ahelyett, hogy a nyárvégi napsütésről írnék. És Ignácról, a fiamról, akivel a délutánt töltöttem. Tizennégy éves múlt. Nagyon szép, és kamaszcsömöre mögött mohón készül az életre.

Csaplár Vilmos