A Wannsee elég nagy területen fekszik, ha Potsdam irányába megyünk, akkor több szigetre is ráhajthatunk, hétvégi berlini kirándulóhelyek. Most, hogy befagyott, minden szombaton korcsolyázók lepik el, kiránduló csoportok érkeznek, szánkósok, jégvitorlás, hokisok, hétvégén ezért ritkán gyalogolok rá, inkább hét közben szeretem, akkor a jéghorgászoké a felülete. Egész nap kint vannak, késő délutánig, léket vágnak, apró botot lógatnak a vízbe, és a kisebb halakat, amiket fognak, egy műanyag vödörbe teszik. Ismerem őket, minden nap ugyan azok jönnek ki a városból, a csónakházba teszik a teájukat és az élelmiszert, féltik az éhes madaraktól. A sirályokat, a varjúkat és a kacsákat csalival etetik, ha véletlenül a jégen hagynak egy frissen fogott halat, a madarak azonnal lecsapnak. A jéghorgász sosem szakad be. Most is simán rámennek a jégre, pedig erősen olvadni kezdett, és már nagyobb tócsák vannak a felületén.

Hétköznap csend és szúrós hideg van errefelé. De hétvégén mindez megváltozik. Nem ritka esemény, hogy mentőhelikopter dübörög a tó felett, szirénázik a rendőrség és vijjog a mentő. A madarak felröpülnek, nyugtalanság veszi kezdetét, a tóparti havat szétfújja a porperrel. Gyorsan kapaszkodni kell valamibe, nehogy arrébb vigyen minket is.

Megint beszakadt valaki. Egy nő értesítette a rendőröket, pár perc alatt kiértek. A férje ráment arra a keskeny sávra, ahol az utolsó hajó járt még két hete, ott vékony és darabos a jég. Becsúszott a vízbe, szerencsére a felesége még vissza tudta húzni, és volt nála telefon. Mire kiérnek mentők a derekától a lába fejéig kihűl a férfi, néhány perc elég ahhoz, hogy a bőre lila, élettelen anyaggá váljon. Pokrócba csavarják és forró teát adnak neki a mentősök. A baleset hétvégén történt, mikor még Tamás is itt volt és átjöttek Emiliáék Rebekával. Rebi a keresztlányom, mindig óriásit nő a találkozásaink között. A helikopter teljesen elbűvölte, de az semmise, mondta később, mert mikor kávéztunk a télikertben, egyszer csak megjelent az alkotóház rókája az ablaküveg előtt, egy méterre tőle. Rókaszemet néztek. Rebit ritkán látom, évente háromszor-négyszer, nyáron a Balatonon, télen meg itt Berlinben. Még csak négy éves, de két nyelven perfekt beszél. Este, mikor elfáradt és beraktuk az autóba, meg is kérdezte, hogy Apa, Magyarországon vagyunk? Mert ő csak ott szokott magyarul beszélni az emberekkel.

Berlin nem Magyarország, de nem is Németország, mondta nekem tegnap egy újságíró, aki meglátogatott. Ő elég lelkes, hiszen az NDK-ban nőtt fel, és onnan szökött át még a fal leomlása előtt. Igazat adok neki. Tegnap délután láttam a magyar házban egy érdekes kiállítást. A Super-Eye Projektiont. Fiatal építészek és informatikusok szenzorok segítségével hoznak létre szabad szemmel nem látható, de létező, úgynevezett negatív képeket. Dupla fenekű dologról van szó. A képeket és a vonalakat az általuk beállított számítógépek rajzolják meg épületek faláról, a szabad térbe helyezett érzékelőik adatainak segítségével. Ezek a szenzorok sokkal több dolgot észlelnek, mint a puszta látvány, vagyis mint amit az emberi szem lát, időjárását, szelet, egyéb szenzorokat. Észleléseiket újra adatokká formálják, aminek a segítségével képet lehet rajzolni a környezetükről. Az alkotók közös nyelvet beszélnek, a csapat tagjai Tokióból, Zürichből és Budapestről érkeztek, nekem – aki csak a magyar nyelvvel foglalkozom – nagyon üdítő volt látni a munkájukat.

Este búcsúvacsora volt, ma ketten elutaznak.