Ha már a Litera megtisztelt azzal, hogy „Rejtett aspektusok” címmel hírt adott az általam szerkesztett Művészet és pszichoanalízis sorozat mai előadásáról – az est értékelésével kezdem beszámolómat, hiszen ez volt számomra a nap legfontosabb eseménye. (Emiatt a hétéves Litera rendhagyó születésnapi bemutatóján sem tudtam részt venni a Trafóban!)
Zay Balázst először hallottam előadni, pedig már szerepelt a sorozatomban. (Áprilisban, amikor Edith Wharton „Ethan Frome” című regényét elemezte pszichoanalitikus nézőpontból, én éppen Kanadában turnéztam, Felvidéki Judit filmrendezővel együtt: négy város magyar házában emlékeztünk meg József Attiláról a költészet napja alkalmából.)
Most meglepett, hogy a sokoldalú – festészethez, zenéhez, irodalomhoz egyformán értő – művészettörténész-teológus milyen rendhagyó elemzési módszert választott. Nem bibliai és történelmi szempontból gondolkodott Keresztelő János, Heródes, Heródiás és Salome viszonyáról – szemben a Literán olvasható Flavius-idézettel –, hanem az 1905-ben „megzenésített” Oscar Wilde-dráma szereplőinek szavakban és tettekben megnyilvánuló kapcsolatrendszerét rekonstruálta, az opera német nyelvű, s ott helyben magyarra fordított szövegkönyve alapján. Eljárása az anyag természetéhez igazodott, hiszen – a Wikipédián olvasható leírás szerint Richard Strauss „Oscar Wilde 1893-ban eredetileg franciául megjelent tragédiáját, Hedwigh Lachner német fordításában, szinte szó szerint, de mintegy kétharmadára lerövidítve zenésíti meg”. Ez a tény alapozta meg a bemutatása óta sok vitát és botrány kiváltott darab szövegközpontú, lélektani értelmezést. Kezdetben nem lehetett tudni, hogy a librettó részletes, kissé vontatottnak tűnő ismertetésével, a dialógusok pontos fordításával – az „elmesélős”, egyben leíró-kommentáló-szimbólumfejtő megközelítéssel – mi az előadó célja. Lassanként erre is fény derült, miután egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy fölhívja a figyelmet a drámai fordulatok verbális sajátosságaira, a szereplők közti félreértésekre, értelmezési hibákra, kommunikációs zavarokra. És hamarosan az előadás talányos címe is értelmet kapott: mi volt „Salome igazsága” és „Keresztelő János tévedése” ebben a feldolgozásban; mitől vált kettejük története horrorisztikussá, s hogyan lehetett volna elkerülni a tragikus végkifejletet (tisztán kommunikációs nézőpontból elemezve a drámai szituációkat).
Egyszerűen figyelniük kellett volna arra, mit mond a másik – de ők elbeszéltek (-énekeltek) egymás mellett. Pedig ha Keresztelő János megérti, hogy Salome – aki anyja férjének, Heródesnek a sóvár pillantásai, irritáló szexuális agressziója elől menekülve – tanácsért fordul hozzá, azt kérdvén tőle, mit kell tennie, hogy kikerüljön megalázott helyzetéből, s egyértelmű tanácsot ad neki, jól is végződhetett volna a történet. A szereplők jellemét a felettük világító Holdra – mint egyfajta égi Rorschach-tesztre – adott minősítés alapján lehetett fölismerni. Salome szűzies, tiszta élet után vágyódott, s eredendően a próféta tiszta erkölcsiségébe, makulátlan jellemébe „szeretett bele” – azt találta szépnek, nem a testét –, de a férfi félreértette, és egyre ingerültebben, durvábban elutasította közeledését. Mivel szellemi síkon nem tudtak szót érteni, a „nyelvzavar” – mely nemcsak gyerek és felnőtt, férfi és nő, orvos és beteg között létezik, hanem valamennyiünknél, ha nem használunk a másikkal közös kódrendszert – (lásd Ferenczi híres Nyelvzavar-tanulmányát) – testi szintre szállította le a kettejük közti szellemi-erkölcsi jellegű problematikát. A patológiában regressziónak nevezik azt a pszichoszomatikus folyamatot, amikor valaki – trauma hatására – egy korábbi (rendszerint testi tüneteket okozó) fejlődési szintre esik vissza. Salome tehát „regrediál”, amikor a szellemi teljesség helyett beéri a fizikai részlettel, s Keresztelő János bölcsességének fészkét: a fejét követeli, hogy a száját – melyen át hiába várta volna az életét megváltó szavakat – megcsókolhassa. Ha követjük a torz logikát, kiderül, hogy Salomét korántsem a bosszú, hanem tehetetlenségre ítélt, totális azonosulás vágya motiválta, amikor egyoldalú vonzalmának kilátástalanságát látva, beérte a legyilkoltatott ideál testének értelmet hordozó részével; a halottal már soha be nem teljesülő (tehát csak látszólag erotikus, valójában szexualitásmentes) egyesüléssel.

Szövegközpontú pszichoanalitikus operaelemzéséből kaptunk tehát bemutatót – hiszen a dalszínházban is lélektanilag motivált drámák játszódnak le, s az énekes szereplők ugyanúgy kommunikálnak egymással, mint a prózai darabokban a színészek. Rossz hagyomány, hogy ha fölcsendül a muzsika, a közönség csak a dallamvilágra figyel (egyébként Richard Strauss melódiái valóban varázslatosak), a szöveget rendszerint nem is lehet érteni, s így épp a zenedráma történéseinek rejtett értelme borul homályba. Pedig a színpadi művek is önismeretünket fejlesztő sorsminták, amelyeket saját érdekünkben muszáj lenne mélyrehatóan végiggondolni.

Korunk rákfenéje még mindig az „ős patkány”: a József Attila-i „meg nem gondolt gondolat” és a közös nyelv hiánya, annyi háború, kirekesztés, agresszió, egyéni trauma forrása. Régóta foglalkoztat ez a jelenség, magam is írtam róla József Attila kapcsán „Láttam, hogy a mult meghasadt” – Terápiás modellből mágikus önteremtési rítus címmel a Thalassában – és igyekszem utánaolvasni mindennek, ami a témában megjelenik. Radics Viktória „A fordítás: mesterség, nem tudomány” című írásában műfordítóként „az eredetire való ráhangolódás” képességét tartotta a hű szövegátültetés feltételének. A boszniai háború idején tapasztalt népek közti nyelvzavar kollektív anarchiához vezető jelenségeit is a Ferenczi-féle lélekelemző nézőpontból értékelte, mondván: „A szerbiai katasztrófa órájában a pszichoanalitikus nyelvzavarral némiképp analóg nyelvzavart látok a gazdag Amerika és a művelt Európa, valamint a másmilyen, se nem olyan gazdag, se nem olyan művelt, kiegyensúlyozatlan, más értékrendhez ragaszkodó és ennek hiányába belezüllő Balkán között, a diplomácia úri nyelve és a szerbek szenvedélyes nyelve között. Hiába kommunikáltak évekig egymással, rossz volt a fordítás. Egymás fülébe kiabálnak, és nem értik egymást. Úgyhogy most már a fegyverek beszélnek, félrefordítanak, mellélőnek.”

A Héthárs, a csillaghegy-békásmegyeri evangélikus gyülekezet lapja legújabb számában Németh Zoltán „Bábel utópiája – avagy Káin és Jákob a torony tövében” című esszéjében elmélkedik arról, miért nem tetszhetett Istennek „a toronyépítést lehetővé tevő, azóta soha többé meg nem valósított – talán már nem is megvalósítható – összefogás.” Muszáj hosszabban idéznem ebből a gondolatmenetből, mindnyájunk okulására:
„Bábel az öntudat, az alkotás, az emberi teljesítőképesség, a fantázia paradicsoma. A város, a hely, ahol megfér együtt az egyéni szabadság és a társadalmi harmónia. Még azokat is a bábeli vágy hajtja, akik látszólag elutasítanak a kultúrákon, nyelveken, vallásokon átívelő minden összefogást. Akik nem tárgyalnak a másikkal a cél érdekében, hanem készek a másikat akár elpusztítani is. Ők a nagyobb méretű összefogásban gyengeséget látnak, és csak a szó szerint velük egy nyelvet beszélőkkel tartják elképzelhetőnek a toronyépítést. De a két, látszólag homlokegyenest ellenkező megoldásban van valami hátborzongatóan közös. Így vagy úgy: befejezni a tornyot.
Ezért van az, hogy Bábel tornyának tövében váltakozva kétféle épületet találunk: konferencia-központokat és lágereket. A másikkal való megegyezés (tipikus alakja Jákob) és a másik elpusztításának (tipikus alakja Káin) szentélyeit.

Mindkettőt ismerjük már, mindkettőről vannak tapasztalataink, és mindkettőről elmondható: az önmaga elé tűzött célt nem érte el. A haláltáborokat illetően könnyen és gyorsan mondjuk: hála Istennek!
De mi a helyzet a tárgyalással?

Közelről nézve a konferencia-központok tárgyalóterme nem különbözik annyira a haláltáborok krematóriumaitól. Mert az egymással való megegyezésre nem a szívből jövő szándék indít minket, hanem a megegyezés kényszere, szükségessége, végső soron az egymástól való félelem. Mindez megspékelve azzal, hogy akadnak, akiknek érdekei méltánytalanul nagy erővel jelennek meg a tárgyalótermekben, míg másoké – és ők vannak többen – a tárgyalótermek küszöbéig sem jutnak el. Nem baj, ha kezd összemosódni előttünk a konferenciaközpontok és a haláltáborok világa. […]

Ha már a paradicsomról lemondtunk, talán Bábelről is le kellene mondanunk. Vagyis arról, hogy – akár egymással összefogva, akár egymást elpusztítva – feltétlenül építeni kell valamit. Valószínűleg bőven elég lenne egymás mellett élni, és egymást élni hagyni. Az érdekeit ügyesen érvényesítő Jákob, illetve az érdekeinek erőszakkal érvényt szerző Káin után tanulni valamit a Názáretitől is. Ez azonban, úgy tűnik, utópiánál is rosszabb: egyenesen illúzió.

Valószínűleg az történik, ami mindig is történt: egyszer csak összedől, rommá lesz minden. Az Élet Nagy Drámája nem írható át. De nem mindegy, hogy a drámában milyen szerepet játszik az ember. […] És a romokon – úgy, ahogy mindig – valami újat kezd az Isten.”

„Vendégszövegekkel” búcsúzom tehát mára – igazi „meggondolt gondolatokkal”, amelyek közös kiindulási pontok lehetnek ahhoz, hogy az ellenérdekelt felek között is megvalósuljon valahogy a Bábel tornyát helyettesítő – a másik elfogadására és megértésére alkalmas, végső soron lélektani változásokat feltételező, az egyéni belátáson alapuló – kódrendszer.