(csütörtök)

Nagy meglepetésre azzal kezdeném, hogy visszatértem a nyúl fülének környékére. Előtte még, közvetlenül munka után egy könnyű, reggeli séta az üzemorvoshoz, mintegy levezetésképp. Az üzemorvos arról ismerszik meg, hogy az asszisztensével kitölteti a kitöltendőket, akkurátusan megméri a vérnyomásomat, majd mosolyogva megkérdezi, hogy nincs-e valami eltitkolt betegségem. Eltitkolt betegség, ez jó. Ezért a komoly procedúráért – a rossz nyelvek szerint – tekintélyes összeget vesz fel. Jó lehet üzemorvosnak lenni, szívesen lennék üzemorvos ezen az elhagyott gyártelepen, ahová alig találtam el. Máskülönben izgalmas hely, mintha az ipari forradalom fénykorába csöppenne vissza az ember. Ezek a klasszikus, égetett téglából emelt gyárépületek mindig vonzottak valamiért. Sok kis kínai üzlet a gipszkartonnal felparcellázott hangárban, és mellettük ez a rendelő, ahol sötét volt a folyosón és sötét volt mindenhol. A rendelő egyébként szokatlanul nagy volt, meglepően nagy, legalább ötven négyzetméteres, nem égett a villany, az orvos és az asszisztense ott kávéztak a félhomályban. Mintha meghallgatásra érkeztem volna, castingra, ahogy mondani szokás. A rendelő a Vajda Péter utcában van, ahová a Korányi kórház tüdőgondozójából ballagtam át a Diószegi Sámuel utca és a Sárkány utca érintésével. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az útvonalat. Én mondom, megéri. A körülbelül húsz perces séta során képtelen voltam szabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig a hajléktalanszállón vagyok. Mintha nem jöttem volna ki onnan. Huszonnégy órás ügyelet után átvágni ezeken az utcákon enyhén szólva is nyomasztó. Benéztem néhány kapualjba menet közben, de amit odabent láttam, attól csak gyomorgörccsel elegyes szédülés jött rám. A sivárság és a reménytelenség belső udvarain élőhalottak álldogáltak vagy üvöltöztek, olykor keverték a kettőt. Krasznahorkai László használta egyszer a Népszínház utcára a „nyílt börtön” kifejezést. Ez a nyílt börtön azonban korántsem csak az említett utcára vonatkozik, bőven belefér az egész nyolcadik kerület, de Budapest, sőt, az egész ország, némi túlzással. Magyarország ma egy nyílt börtön, egy kilencvenháromezer négyzetkilométeres hajléktalanszálló.

A vasútállomáson aztán, már itthon, megcsapott a frissen fűrészelt tölgyfa illata. Kevés illatot szeretek jobban ennél. Egy kávé az OSB-ben, ami már nem OSB, hanem valami Csibi Pub, vagy mi az isten. Korábban préselt falapokból összetákolt kocsma volt, innen kapta a nevét, mostanában átépítették, és lett belőle Csibi Pub. Mint egy szellentés, úgy hangzik. Maga a kocsma egyébként meglepően ízléses lett, már-már túlságosan is az. Mintha a Jókai téren ülnék valamelyik yuppie-kávézóban. Az arcok azért elárulják, hogy ez mégsem a Jókai tér. Trendi szemüveg, zöld tea és laptop helyett itt terepszínű nadrágot, kisfröccsöt és tegnapi Blikket látni. Van egy asztal a hátsó ablak előtt, ahonnan rálátni a kisvasút sínpárjára, és mögötte a Nacsapéreg nevű hegyre. Jó ott ülni.

Óvodába a gyerekért, rövid megbeszélés az óvónénivel, de hogy miről, azt elfelejtettem. Feleségem némi nyomást gyakorolt rám arra nézvést, hogy tudassam az olvasóközönséggel: rakott krumpli volt az ebéd. Jó volt, bár nem szeretem a rakott krumplit. A nap hátralevő részét csak foszlányokban tudom felidézni. Felrémlik Thomas, a gőzmozdony, az angoltanár, aki hetente egyszer teszi tiszteletét, Törpapa bölcs szózata az övéihez, Micimackó korgó gyomra egy barlang mélyén, és voltam a tetőn is. A huszonnégy órás ügyeletek után általában használhatatlan vagyok, ezért azt, hogy most mégis képes voltam ennyit írni, kivételes teljesítményként értékelje a kedves Olvasó.