Nincs meleg. Igaz, az eső sem esik. Nem tudom, melyik hiányzik jobban. Az esőben jobban nő a fű, az ilyen kellemesen nem-meleg napokon pedig le kell nyírni a füvet. Tehát bármelyik jobb volna, az eső vagy a bírhatatlan forróság: lehetővé tenné a lelkiismeretes heverészést.
Megnéztem a füvet: túl magas.
Visszajöttem a szobába.
A tévében szalagként futott a hír az Irakban szolgálatot teljesítő magyar katona haláláról.
Szarajevóban visszakerül a helyére Gavrilo Princip lábnyoma. A turisták szeretik a történelmi látványosságokat, azért.
Állítólag mielőtt meghúzta a ravaszt az alacsony termetű forradalmár-gyilkos (és/vagy), a híddal szemközti bérpalotában megkérte szerelme kezét. A nő kezét, akibe szerelmes volt. A fegyver mellett egy szál fehér rózsa lapult. Miután a nő kikosarazta, lement és elvégezte küldetését.
Mi tekinthető küldetésnek.
Más hírek is voltak a tévében, azt hiszem.
Tegnap reggel belenyomódtam egy másik autóba. Gyalogos lelép, autó fékez, nekem a szemembe tűz a reggel nyolc órai nap a zsinagóga tornya mellől és puff, máris nincs lámpa meg néhány apróság. Ezek nevét nem tudom, de nem lehet beszerezni. Vagyis lehet, csak nem lehet. Megígérik, aztán telefonálnak, hogy nincs. Különböző városok márka-kirendeltségeiben hiába kutatnak szokványos alakú műanyag alkatrészek után. Talán Magyarországról, mondják, nyugtatnak, öt nap, hét nap, máris itt lesz. S vihetem javíttatni a garázsban szomorkodó félvak autót.
Addig séta.
Sétálgatok hajnali hét körül. Nem is tudtam, hogy hétkor is járnak az utcán, s milyen sokan. A hivatalnok-lét egyik szépsége, hogy rettentő sok és új, ismeretlen impulzus éri az embert. Azokról nem szeretnék bővebben. De ezt az egyet, ezt a kora reggeli sétát azért megemlítem. Vidám, kora nyári fényben fürdik a város. Azt gondoltam, ilyenkor csak úgy lazán lehet öltözni, taknyos voltam egész nap.
Akkor is, amikor a Helsinki Bizottság hivatalnokának arról beszéltem, hogyan állunk itten a kisebbségi jogokkal.
Ez volt a mai napban a legjobb, ez a két-hivatalnok-egymás-közt-féle beszélgetés, mert nem engedte kikapcsolni, lehalkítani Coleman Hawkinst, aki a hivatali számítógépben teszi szebbé munkaidőm óráit.
Istenem!
Miles Davisről is szót ejtettünk.
Majd beszámoltam és válaszoltam: százalékokban, számokban mértem a kisebbségi létet.
Az Újvidéken élő hivatalnok kinyitotta az Üzenet folyóiratot, s látott egy csomó nevet - mint mondta -, akiket szeret és ismer. Ez is régen fordult elő velem városomban: hogy valaki ekkora örömmel nézegeti a tartalomjegyzékét a Volt egyszer egy ország… című tematikus számnak.
Ettől szinte meghatódtam, de az is lehet, hogy a taknyosság hatott rám ekképpen.
Tegnap megint bent jártam a zsinagógában. 1944. június 16-án deportálták a szabadkai zsidókat, ezen a napon mindig megemlékezést tart a város. Amíg beszéltek, sétáltam kicsit, nem illő viselkedés, de általában nem figyelnek rám, ezt szoktam gondolni, elsétáltam a használaton kívüli bejárathoz. És láttam ott egy márványtáblát a falra erősítve, bele volt vésve, hogy imarend, meg a többi szó, utasítás.
El lehet képzelni úgy az életet, olyan változatlanságban, hogy márványtáblába véssük az imarendet.
Tévedtem.
Oda szoktak figyelni rám. Alig öt órával azután, hogy elbeszélgettem a helsinki-hivatalnokkal, egy kiállításmegnyitón voltam, ahol odalépett hozzám valaki, s mondta: hallom, ma okosan beszéltél. Mert a hivatalnok később nála volt, s mondta ezt. Tán humorosan történt:  a hivatalnok mondta, ez a valaki pedig, aki középiskolás korom óta ismer, s nem kell külön hangsúlyozni, okosnak tart (amúgy, csak a szöveg összetartása miatt jegyzem meg, hogy szarajevói), de elkezdte győzködni a hivatalnokot, hogy téved, nagyon-nagyon téved, az meg nem, de nem, s hát aztán megértette, ez csak vicc.
És így.
Mindjárt lecsekkolják az embert, amint kinyitja a száját.
52 perc van most, és a horvátok rúgtak egy gólt. Lehet, már többet is, nem tudom. Kint ültem a teraszon, s a nagymamától fölhallatszik a meccs-zaj, onnan tudom. Én J.L.-t igen szeretem, mert ő is a nagymamájával lakott. Csak az övé meghalt. Úgy rémlik, ő is szereti a focit. Hát magyar író, köll, hogy szeresse. Egyszer a Libellában, néztünk valami meccset, csak a gyerek elálmosodott, s miattunk haza kellett menni, s ezt megjegyezték, hogy szerintem az utolsó nyolc percben már nem történik semmi.
Nem is lett gól.
Viszont úgy láttam akkor a J.L. tekintetében, hogy hozzásegítettem egy kicsit a nemnősüléshez. Ezt persze csak nagyon kitalálom, meg hogy sajnálta a férjemet az utolsó nyolc perc miatt. Azóta csak egyszer ültünk a Libellában, amikor a kumomat hosszan és mélyen vigasztaltuk az élet meg a délszláv háború miatt. L. egyedül él, a kumom, ha néha Pesten jár, nála szokott aludni.
A kum az esküvői tanú szerb neve. És azt jelenti, hogy életre-halálra meg kell védeniük egymást a másik kummal. De azzal szokott baj lenni. Ott kezdődik, hogy nem tudja megjegyezni a rövid szót: hum, kuma, puma, ilyeneket mond komolytalanul. Az én kumom, ha köll, nekimegy minden magyarnak, aki bántja az ő kumját, például mert. Most ideírtam három mondatot, ami miatt lehetne egy kicsikét piszkálni, de kitöröltem.
Viszont ő nem menne neki egy szerbnek sem, ha bántják a kumját. Azt sem tudja, hogy van neki. Folyton elfelejti.
Ilyen a foci. Nem is köll nézni, s rögtön beugrik néhány magyar író arca.
Istenem!