Nyugdíjas költő boldog napja. Napok óta várakozásban az ember, a sűrű költészetnap-körüli programok közben, egy újabb vaskos amerikai thriller fordításának napi robotjában, a meggyfaszirom-esőben végzett tavaszi kertápolás fáradalmai közt a nagy izgalom: pontosan jön-e a világra, és vajon jó egészségben érkezik-e Márta lányom első gyereke, Panka, akit mára, 14-ére várunk? Tapintatos kislány, megjött a sziesztám előtt. (Mióta nyugdíjas vagyok, hajnalban kelek, és mediterrán módra sziesztázom ebéd után. Ajánlom annak, aki teheti: így lehet két napot csinálni egyből.)

Barna, az ifjú apuka azonnali telefont ígért, ha meglesz a baba, de különösen mivel Takács Zsuzsa mai netnapló adagjában a Literán riadtan olvastam egykori, szülésekről írott ÉS-riportjának emlék-foszlányait, fél kettőnél tovább nem bírtam várni, én hívtam föl őt. Fáradt volt a szüléstől szegény gyerek, mármint az apuka. Mi lehet Mártával akkor? – rémülök meg. Kipréseltem belőle azonban a legfontosabbakat, és miközben még Márta füléhez is odatartotta a kagylót, hogy ő is hallja gratulációmat – meg talán még Panka is, akit egyórás korában (!) már szoptatni kezdett. Mit beszél ez a zaklatott fiú? Megtudtam, a császárszülés, amire a farfekvés miatt volt szükség, rendben lezajlott, és a gyerek egészséges, 55 centiméter és a súlya 2,8 kiló. Csak a szülészorvosok használják ilyenkor a grammokat? Kilókban mérni egy ilyen picikét! És milyen a szeme, a haja? Estére megtudtam nászasszonyomtól, hogy minden újszülött szeme sötétkék, Barnától pedig, hogy a haja jó hosszú és fekete. Meg hogy ha vékony is, kemény csontú és koponyájú a kis manó. De mi lehet a kis csuklójára írva, ez a Panka, ez a munkanév? És most akkor Pöttyös Panka vagy Pöttöm Panna? Andersen vagy Szepes Mária? – kérdezi belőlem a kukacoskodó filosz, ahelyett, hogy időben megkérdeztem volna Mártitól.

És itt is vagyunk, ha még a költészetnél nem is, itt is vagyunk az irodalomnál. Hetek, ha nem hónapok óta nem írtam verset. Igaz, olvastam föl imitt-amott régebbiekből, már több mint egy éve megjelent és visszhangtalanul maradt verseskötetemből. Visszhangtalan? Hisz a Magyar Elektronikus Könyvtárban (on-line vagyok, rá is kattintok, megnézem gyorsan) már 3400 fölötti rákeresést mutat a számláló. Sőt, mint nemrég láttam ezt is a neten, volt, hogy Tokai-verset adtak föl egymásnak a Klubrádió Reggeli Gyorsának versekről, költőkről című fórumában, sőt ki is találták ügyesen – használják-e még ezt az egykori pesti kifejezést?: seperc alatt. Legföljebb prózákkal piszmogok; egy rövidecske sikerült, de a párját kellene megcsinálni, halogatom. Valaha könyvismertetéseket, kritikákat is írtam, de ugyancsak hetek, hónapok óta halogatom az új levelezőbarátom, Bogdán László versesköteteiről megkezdett valamimet. A címe már megvan: A Bogdán-féle rétegelt szonett-tönk. A többit majd élőszóban, mert talán jön a sepsiszentgyörgyi ember a Könyvfesztiválra. Ezeket a literás netnaplókat szerkesztő Györe Gabi, akivel tegnap este személyesen is összeismerkedtem, azt írta, lehet linkeket elhelyezni, hát elhelyezem. Itt lehet belenézni a Bogdán adatbankjába. Gabriella, aki ügyes és tapintatos, bár kissé halk moderátorként vezette az Europoetica fesztivál záróeseményét, azt is mondta, képeket is lehet küldeni.

 

 

Panka unokámról küldöm majd a képet, amint meglesz, addig csatolok párat az anyukájáról, első saját unokámról, Tokai Daniról és egy képet, amin feleségem, Flóra látszik néhánnyal az ő kilenc unokája közül. Népes család vagyunk. Egyikünknek sem az első házassága ez, s kettőnknek összesen öt gyerekünk, és immár Pankával együtt tizenegy unokánk van. Mivel kisebb fiamék csak most látnak hozzá, fölvisszük biztosan a tucat fölé.

És igen, a tavasszal együtt megjött a költészet napja is, sőt, mint ez az Europoetica, egy egész hét, egészen tegnapig. A Györe által a Ráday utcában moderált est előtt még, ahol az egyik szereplővel, Nádasdy Ádámmal megállapítottuk, hogy igen, 42 évvel ezelőtt a közeli Török Pál utcai Képző Gimiben kezdtük angoltanári pályánkat még másodéves egyetemistaként, részt vettem tegnap egy másik veterántalálkozón is.

 

 

A sors és Turczi István barátom kegyéből a Nemzeti Színház előtti Hajóorrban a már tizedik éve megrendezett Versfesztiválon közvetlenül a műsort kezdő Keres Emil után, de még Raksányi Gellért előtt olvashattam föl én is egy versemet. A szeles rendezvényen (néhány fotó ugyancsak csatolva) tőlük József Attila, Radnóti és (Raksányi megrendítő előadásában) Tóth Árpád verseket lehetett hallani. Én meg csendes tiltakozásul Petri Görgy folyamatban levő trónfosztása ellen az Iszfahánban vettem tíz brekekét című versemet olvastam föl. Ez arról szól, hogy az egykori perzsa főváros folyóparti sétányán békahangot utánzó gyerekjátékot: gargarakot árul egy Petri-arcú ember, s én minden unokánknak veszek ebből a brekekéből egyet. Petri tehát, igazolhatom, annyira él, hogy még Iránban is találkozhat vele a szerencsés utazó. A vers, hogy megint linkeljünk egyet hivatkozásul, egyelőre csak a dokk.hu-n olvasható, mint kézirat. Nem is tudom, ezek után elfogadja-e majd bármely folyóirat közlésre tőlem. Majd Turczi Parnasszusa talán, melynek nemrég megújított honlapja is van.

Míg írom ezt a naplót, szemerkél és besötétedett. Beérkeztek az első gratulációk a rokonságnak és barátoknak körbeküldött, Panka születését hírül adó e-mailekre. Este még olvasok Flórának Nádasdy nekünk dedikált Rómeó és Júlia-fordításából, és elalvás előtt eszembe jut a Ráday utcában vasárnap este tőle hallott szép, tűnődő mondat: „Talán a Jóisten azt akarja, hogy az ember terheket cipeljen.”

Ja, és hoppá! Költészetnapi ceterum censeóm: Minden tiszteletünk József Attiláé, de ugye tudjuk, hogy Márai Sándor is április 11-én született.