hirdetés

Nyüzsögnek körülöttem az írók

2017. augusztus 30. - József Attila Kör

És ha valaki előre nem tudja rólam, hogy nem ebben az országban nőttem fel, és nem itt lakom, előfordul, miután furcsán fejezem ki magam, hogy attól félek, azt hiszik, nem külföldi vagyok, csak simán hülye. Aztán rájövök, hogy a szüleim biztos ezt érzik majdnem tizenöt éve Amerikában. – A JAK Tábor mai naplóját Sipos Tímea írja.

hirdetés

Többen rákérdeztek már, minek is akarok visszajönni Magyarországra, miközben mindenki el akar menni külföldre?. Hát igen, az én szüleim is így voltak vele, így kerültünk Los Angeles-be, mikor hatéves voltam, aztán Las Vegas-ba, azóta ott élünk. De ahelyett, hogy ezt felhoznám, általában azt mondom, hogy jó kérdés, és nem tudom, egyszerűen visszahúz a szívem. Ha ez nem elég a kérdezőnek, akkor nekiállok magyarázni: mivel magyarokról írok – jó, főleg amerikai magyarokról és angolul –, érdemes, sőt, szükséges lenne emiatt magyarok közt, Magyarországon élnem. És mivel magyarról fordítok angolra, amit természetesen távolról is lehet csinálni, hasznosabb személyesen megismerni az írókat, akiket az ember fordít, ha már élnek, és nyilván kellemesebb is leülni velük egy sörre, belenézni a szemükbe, míg mesélik, honnan kapták az ihletet egy novellára vagy versre, figyelni a testüket, hogy reagálnak arra, mikor javaslom, hogy változtassunk a címen, mert ez így nem megy át az angolba. De minek ragozzam? Persze, hogy szívesebben ülök le négyszemközt a szerzővel, minthogy e-mailen keresztül kommunikáljak vagy kilenc óra eltolódással telefonáljak vele. De magában ez nem válasz arra, hogy minek akarok visszaköltözni. Úgy érzem, hasznos lenne, de vissza is szeretnék jönni. Miért? A válaszra itt, a JAK-táborban jövök rá. Nyüzsögnek körülöttem azok a rettenetesen tehetséges szerzők, akikkel idén a könyvhéten, a JAK Irodalmi Sátorban a VOLT-on, vagy a Pesti Falfirkán találkoztam, és azóta fordítottam már szövegüket vagy legalább összebarátkoztam velük. Mert ezt veszem észre a magyar szerzőkön: mielőtt megtudják, mivel foglalkozom, már meggyújtják a cigimet, koccintanak velem, beszélgetnek velem, és mindig úgy, hogy mosoly van az arcukon.

Belépek az étkezőbe és keresek egy szabad széket. Odajön hozzám Nagy Ildikó Noémi, akivel júniusban ismerkedtem meg a Magyar Műfordítók Első Találkozóján. Megpuszil, és azt mondja, olyan szép vagyok, mint mindig. Megköszönöm. Épp most öltöztem át ebbe a kék farmer ruhába, mert Bach Máté - akit a Pesti nő című könyv bemutatóján ismertem meg a VOLT-on - megígérte, hogy levisz az arborétumba és készít rólam pár fotót. Majd felszabadul egy üres hely Molnár T. Eszterrel szemben. Vele Bánkitón és Gombaszögön voltam együtt a nyáron. Arról beszélünk, milyen visszajelzés lehet hasznos egy írónak és milyen nem. Otthagy, vissza kell mennie a líraszemináriumra. Aztán leül velem szemben egy srác. Elkezdünk beszélgetni arról, hogy ki mivel foglalkozik. Szóba esik, hogy műfordító vagyok, és javasol nekem egy fiatal költőt, aki le szeretné fordíttatni az egyik versét angolra. Oda is hívja. Bemutatkozunk, e-mail címet cserélünk. Ez csak egy reggeli. Ez csak egy példa arra, miért is akarok kiköltözni egy számomra szinte idegen országba.

Lassan négy hónap ittlét után még mindig elég béna a magyarom, pláne, ha iszom vagy fáradt vagyok, hát még akkor, ha mindkettő igaz. Mikor azt mondom Sárinak, egy másik önkéntesnek, "ezeknek már szóltam, hogy pár percen belül kezdődik a következő beszélgetés", azt mondja, nagyon bírja, ahogy magyarul beszélek. Már nem pirulok el annyira. Rákérdezek, hogyan kell helyesen mondani: "nekik" - a szó kipárolog a száján a cigifüsttel együtt. Nem mondanám, hogy gyakran kinevetik a magyaromat. Csak, mint most Sári, néha nagyot nevetnek rajta, ahogy én is néha nevetek azon, ahogy a magyar szüleim beszélnek angolul. És ha valaki előre nem tudja rólam, hogy nem ebben az országban nőttem fel, és nem itt lakom, előfordul, miután furcsán fejezem ki magam, hogy attól félek, azt hiszik, nem külföldi vagyok, csak simán hülye. Aztán rájövök, hogy a szüleim biztos ezt érzik majdnem tizenöt éve Amerikában.

Este a büfében a csajok jól tartják a frontot a pult mögött, szóval kimegyek egy cigire. Innen nehéz látni az eget a faágak közt, bár mégis több csillag világít keresztül rajtuk, mint Vegasban. Tetszik a kastély udvara, még a sötétben is. Az jár a fejemben, hogy milyen varázslatosnak tűnik ez az erdő, mint maga a JAK-tábor, maga ez a közeg, maga Magyarország, Budapest, ami három nap után már hiányzik. Mi lesz velem pár nap múlva, mikor visszamegyek Vegasba? És mi lesz velem azok után? Itt leszek jövő nyáron? És vajon mint látogató vagy mint helyi? Mint amerikai vagy mint magyar?

Sipos Tímea

József Attila Kör

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.