Gyerekkoromban, ha meghallottam, hogy valaki Istenről beszél, dühös lettem. A düh mindig másodlagos érzelem: mint ilyen, az elsődleges fölé kerül, könnyen el is fedi azt, vagyis magát a dühöt kiváltó eredeti érzelmet. Mondjuk a félelmet. Esetemben azt a szorongást, hogy ahhoz az Istenhez, akiről otthon nem hallok, csak a nagymamámnál, és ha nála alszom a hétvégén, akkor vasárnap a templomban is, ahhoz az Istenhez én nem lehetek elég jó. Az az Isten lehunyja a szemét és befogja a fülét, ha a kreol bőrű kislányt fekete szőrszálak miatt csúfolják, de éberen figyel minden bűnös gondolatra. Az az Isten nem vigasztal, ha a kislány attól fél, az anyja soha nem jön haza a kórházból, de olyan fejfájást küld a gyerekfejbe, hogy kicserepesedik a száj, és az az Isten mégis megengedi, hogy a fájdalmat senki ne higgye el. 

Évekig dacosan állítottam: nem hiszek Istenben. 

 

Úgy emlékszem, egy gimnáziumi matematikaórán hasított belém a felismerés, hogy a végső kérdés mégis mindig Isten létezése, és ez a rákérdezés megrendítőbb a vasárnaponként készen kapott bizonyosságnál: maga a kérdés tűnik bizonyosságnak. Egészen pontosan mértanóra volt, és a táblára rajzolt ellipszis leírhatóságáról volt szó. Hogy koordinátarendszerben minden pontja meghatározható, kivéve egyet – és én akkor belső ujjongással állapítottam meg, hogy ezekben a meghatározhatatlan pontokban, a megválaszolhatatlan kérdésekben lakik az Isten. 

Lehetséges, hogy az órán elhangzottakra rosszul emlékszem (utánanéztem, most annyit tudok, hogy az ellipszis bármely pontjának két megadott ponttól, a fókuszoktól mért távolságának összege állandó; ezek gyanúsan meglévő pontok), mégis elválaszthatatlanul összeforr bennem annak a matematikaórának az emléke az azóta is tartó izgalommal, valahányszor a valljalak-tagadjalak szükségével akár tudományos eszmefuttatásban, akár irodalmi vagy egyéb műben találkozom.  

 

Gimnáziumi emlék a negyedikes osztálykirándulásé is: Pécsett jártunk. Természetesen nem hagyhattuk ki a Csontváry Múzeumot, és boldog voltam, hogy a sokat lapozgatott Csontváry-albumból ismerős képeket a maguk valóságában láthatom (később a rajz érettségin a Magányos cédrus emberré lényegüléséről beszélhettem C tételként) – de az igazat megvallva a kamaszlány lelke egy talán kevésbé időtálló kiállítás sötét és hűvös terében érezte azt, Isten felé kiáltó néma alakokkal találkozott. Hogy Schaár Erzsébet Utcájának terei és szobrai akkor mit sugalltak nekem térről, emberről, elmúlásról, nem tudom, de az bizonyos, hogy tíz évvel később, többszörös gyászmunkában, lélekben mintegy önmagam gipszportréjává fehéredve visszavágytam abba a térbe. 

A visszatérés egyébként szinte lelombozó volt: a szobrok, a falak fehérsége valójában piszkos fehér, a golyóstollal rajzolt tekintetek kirakatbabákéi is lehetnének, a gyér hajzatú parókák csak mint félrecsúszott tökfedők ülnek a fejeken: fájdalmas múlandóság uralja az egész teret. „A rendszer kultúrpolitikájának tűrési határán mozgó, de azt túl nem lépő Utca ma már némileg elavultnak tűnik, alig érzékeljük akkori hatását” – olvastam szomorúan a napokban. Valószínűleg alig érzékeltem többet 2006-ban az Utca hajdani kultúrpolitikai jelentőségéből, mint kamaszlányként 1996-ban, mégis úgy vélem, más tekintetben az Utca még mindig, romlékonysága ellenére, sőt tán épp azzal együtt hatni képes, érvényesen beszél térről, emberről, elmúlásról. Istenről is.  

 

Schaár Erzsébet és Vilt Tibor fia, Wilt Pál filmrendező egy 1990-es Pilinszky-emlékkönyvben így jellemzi édesanyját: „Anyám körül is kialakult egy udvartartás, s ő ennek dacára magányos ember volt, akárcsak János. Talán éppen ez kapcsolta őket egymáshoz. Egymás magányát érezték meg anélkül, hogy beszéltek volna róla. Műveik, s közös könyvük is erről tanúskodik. (…) Schaárt biztosabban ismertem, és tudtam róla, hogy iszonyúan magányos. Ezt szerette volna azzal ellensúlyozni, hogy állandóan kinyitogatta az ablakokat, s miközben minden ablak nyitva volt, ott állt a szélben egyedül.” 

Wilt elmondja azt is, anyja soha nem volt vallásos. A száz éve született Schaár Erzsébet szobrai mégis úgy állnak az Utca kinyitott ablakai között, mintha egyes egyedül Istent várnák. A soha el nem avuló Őt.