Oázis

2008. május 24. - Reményi József Tamás

Cirkó ugrik az asztalra. Ennek koreográfiája van: előbb a monitornak háttal ül, szemben velem, mint önmaga szobra, az orrunk majdnem összeér, akkor meg kell simogatni, kicsit dorombol, aztán gyorsan lelapul, elheveredik a gép előtt, amilyen laposan csak lehet, tudja, hogy ha nem takarja a képernyőt, maradhat. Így fogunk neki az előző napi naplónak.

Cirkó fokozódó elszántsággal kaparja a hálószoba ajtaját. Hajnali fél öt. Úgy látszik, este túl korán vacsorázott, éhes. Fölkecmergek, a konyhában öntök a táljába, de nem eszik, csak ballag utánam. Társaságra vágyott. Most már nem érdemes visszafeküdni, a gép elé ülök, Cirkó ugrik az asztalra. Ennek koreográfiája van: előbb a monitornak háttal ül, szemben velem, mint önmaga szobra, az orrunk majdnem összeér, akkor meg kell simogatni, kicsit dorombol, aztán gyorsan lelapul, elheveredik a gép előtt, amilyen laposan csak lehet, tudja, hogy ha nem takarja a képernyőt, maradhat. Így fogunk neki az előző napi naplónak.
 
Mire végzek, már nincs ott, visszaszaladt üdvözölni a család előkerülő tagjait. Amikor ideköltöztünk, a szemközti rettenetes tűzfal konyhaablakaiban rendszeresen három macska üldögélt, mint az adventi doboz fülkéiben az ajándékok. Sajnáltam őket a bezárt, ingerszegény életükért, amelyben a szobába berepülő légy jelenti a legnagyobb eseményt. Igaz, a hármak egyike rendkívüli mutatvánnyal szórakoztatta magát, négy emelet mélység fölött a konyhaablakból átugrált az oldalt nyíló fürdőszobába. Háló nélkül. Aztán a gyerek nálunk is kikövetelte a cicát, és ez nagyon jó – nekem.
 
A napló után további gépelnivaló, kétezer karakter kell Varga Lajos Mártonnak is, a könyvheti Könyvszemlébe. Pici szöveg, de épp ez vele a baj, bele kéne szuszakolni a kiadó szerzőit méltánytalanság és lajstromunalom nélkül. Ugyanakkor bizsergető is a feladat, mert ismétlődő öröm a Könyvhétre készülni. Ólmos légszomjjal, pláza-szorításban élem túl az áprilisi Könyvfesztiválokat, a Vörösmarty térre viszont évről-évre kirándulni megyek, korzózni. Volt már olyan forróság, amelyet csak a legidősebb, sorsedzett szerzők bírtak: Szabó Magda például negyven fokos árnyékban rendületlenül ült a dedikálóasztal mellett, beszélgetett, írt a harminc éve kiadott Abigélekbe és Régimódikba, túlórázott, természetesen, aztán szolgálat végeztével hirtelen eltűnt, mint egy leváltott őr. Volt felhőszakadás, forgószél, politikusinvázió is. De a Könyvhetet nem tudta elrontani semmi. Bár kétségtelenül oázisjellege van a helyszínnek, és az oázis nem igazán örömteli fogalom, markánsan jelzi, hogy egyébként körös-körül sivatag. Nos, a Vörösmarty tér igazi oázis: a Duna felől az egykori Elizélt palota helyén egy újabb Elizélt palota szorítja be, lefele-fölfele valódi belváros helyett turistakócerájok közönye övezi. Még a legemberibb a vergődő Luxus-áruház oldala.
 
Meg kell írni a Sziveri-díj kommünikéjét. Szegény Sziveri Jánosnak még az utóélete is keserves, nem szabadul a hontalanságból. A költőt, a Sympo-szerkesztőt kitagadták a Vajdaságból, nem tartja számon Magyarország, s pénz, reklám híján az emlékére alapított díj sem talál befogadóra, pedig a halála óta eltelt tizennyolc évben jónéhány fiatal díjazottunk teljesítményét utóbb elismerő közmegegyezés nyugtázza. Sziveri János Társaságnak nevezzük magunkat, szépen hangzik, de inkább csak azt jelzi, hogy még közalapítvány sem vagyunk. Egytucatnyi pályatárs, akinek annyi színtéren kell tartania magát, hogy ezen a frontszakaszon csak körkörös védelemre tudott berendezkedni.
 
Bekapcsolom a rádiót. Ahogy lenni szokott, a véletlen rímhelyzetbe hoz: valaki épp Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát említi, a kötetekből évtizedeken át kihagyott nagy zsoltáros verset. Dsida itt a népszerű (hány embert jelent a nép?) Nagycsütörtöknél retorikusabban, közvetlenebb indulattal beszél a magyar kisebbség tragédiájáról. Ma már odaát gyűlések szónoki darabja, és az erdélyi szellemi élet egyik kiválósága, Cs. Gyimesi Éva nemrég joggal tette szóvá, miként süllyesztik egyesek Dsidát a harmadvonalbeli gyűlölködések szintjére. Abban viszont vitatkoznék a professzor-asszonnyal, hogy magát a verset is e befogadók szintjén értékeljük. A költői hang itt is tiszta és hiteles (ha jól emlékszem, Láng Gusztáv a Dsida-kötetében szép elemzést írt róla, elő kéne keríteni).
 
Mire a megválaszolandó levelekhez jutok, Cirkó újra az asztalon, de diszkréten oldalra húzódva, a nyomtatótálcán alszik. „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak.” Délre jár.

Reményi József Tamás