hirdetés

Obsitos a monszunban

2008. június 9. - Józsa Márta

A zágrábi zarándokút egyébként is rendben prezentáltatott: séta a várban, ami Ladányi szerint nem is vár, csak felsőváros, sörözés a Püspökkertben, tintahal a piacon, travaricák, ami gyógyfüves törkölyt jelent, csülök az Arany Medvében. Amit Medvevárában főznek, ott halt meg a horvátok nagy költője, Janus Pannonius. Mondja Ladányi, aki mégiscsak évek óta magyar lektor a horvát fővárosban, csak tudja, mi a dörgés.
hirdetés

Új fogkefét kellett vennem, két napja valami régi vacakkal mosok fogat, a korábbit elveszítettem Zágrábban.
     Ezt a viszonylag olcsó módját választottam annak, hogy lazán visszavezesselek, kedves olvasó, a közelmúltba, melyről oly szívesen írnék: a dél-közép-európai monszun jeles pillanatait töltöttük a horvát fővárosban. Számos esernyő és még több optimizmus bánta Medárd-környéki kirándulást, Az Ex Symposion szerkesztősége szívesen büszkélkedik azzal, hogy törzsvendégek vagyunk Zágrábban, volt már rá példa, lesz is, remélem.
     Hát így. Életem egyik legkellemesebb irodalmi estje volt az első, a csütörtöki – most, hogy itt gubbasztok éjfélkor és újra Budapesten a gép előtt (mintha nem ugyanott gubbasztottam volna egész nap: változó gépek és változatos problémák fölött) azon gondolkodom, hogy még most jöttünk haza, és mégis minden réginek tűnik. Mintha hónapok, s nem csak órák teltek volna el azóta, hogy ott ültünk a Booksa-ban, ez olyasféle hely, mint a Nyitott Műhely, szerettük. Először is eljött Branko Čegec, aki akkora költő, hogy Ladányi nem is hitte volna, hogy eljön az estünkre. De eljött. Mi meg (Bozsik Péter, Radics Viktória, no és Zeke Gyula, utóbbit úgy mutatták be, hogy teoretičar je kafanstva, ha jól értem kávéház-teoretikus, ez igen! és jómagam) azt nem gondoltuk, hogy Ladányi István egy igazi irodalmi showt tud celebrálni rólunk horvát közönségnek, hogy mást ne mondjak: a kb. ötven szavas délszláv szókincsem ellenére két óra hosszat határozottan jól szórakoztam.
 
 
A zágrábi zarándokút egyébként is rendben prezentáltatott: séta a várban, ami Ladányi szerint nem is vár, csak felsőváros, sörözés a Püspökkertben, tintahal a piacon, travaricák, ami gyógyfüves törkölyt jelent, csülök az Arany Medvében.
 
 
Amit Medvevárában főznek, ott halt meg a horvátok nagy költője, Janus Pannonius. Mondja Ladányi, aki mégiscsak évek óta magyar lektor a horvát fővárosban, csak tudja, mi a dörgés. Van kultusza Pannoniusnak, mondja már hazafelé az autóban, s miért is ne volna, Zágráb is Pannónia volt akkoriban, magukénak tudják, olvassák és tanítják ők is. Igaz, Janusunk csak egy volt a sok közül: több hasonló színvonalú horvát költő is alkotott akkoriban, nemzeti nyelven.
 
 
     Hogy mi a dörgés, nekem is kijutott abból a Vörösmarty téren, egy óra négy záporra és három dedikálásra futotta. És most már csak egy rövidet kell a napló-időben aludnom ahhoz, hogy a mához érjek. A naphoz, amely úgy telt, ahogy munkás napjaim szoktak.
 
 
     Nos, a fogkefémet elhagytam ugyan, ám a monszun hazakísért. Vasárnap rövidet kószáltam a téren, teli hátizsákkal (vadiúj EX), a Tor című szerzőket vadásztam, egyszerűbb a kezükbe nyomni a lapot, mint drága pénzért postázni. A szerzőket is elüldözte az eső, azért akadt egy-két sör itt-ott, no meg egy pohár bor is.
 
 
Feltett szándékom volt, hogy hétfőn pótolom a laza könyvheti kóricálást, ám nem jutottam el Vörösmarty térre. Sehova sem. Bementem reggel dolgozni a tévébe, és valahogy egy szabad percem nem maradt. Elvitte az Este. Nem volt könnyű eldönteni például, hogy uborkaszezon van-e már a politikában, hogy érdekli-e a nézőket a foci, vagy ellenkezőleg: csak a foci nem érdekel már senkit. Minden esetre volt politika is, utolsó parlamenti munkanap a szezonban, új pártelnök, tessék mondani, lesz-e koalíció, lesz-e előre hozott választás, mi van akkor, ha stb., foci is, holland-olasz 3:0, történelem is – mától mutatja be a Nagy Imre per anyagát a Nyílt Társadalom Alapítvány. No és volt még egy riport olyasmiről, amit mindig szeretünk becsempészni a zűrzavaros politikai háborúkról szóló tudósítások közé: értelmi fogyatékos emberek, akik boldogan dolgoznak. Szóval ezek szerepeltek a műsorban, néha úgy szeretném látni a nézőket, hogy örülnek-e neki. Hogy amit én csinálok, annak örül-e néző, olvasó. Mert munka, az van vele: fél kilencre jöttem reggel, és nem sokkal éjfél után végeztem. Ha jól számolom, egy ilyen napon harminc flekknyi szöveget gondozok vagy írok, a kitalálásától a percig, amikor megnézik. Írom, olvasom, szerkesztem, szövegben, képben, hangban. A legnyomasztóbb az, hogy ebben a munkában nincs másnap: mindennek kész kell lennie aznapra. Aztán mindenki elfelejti. Na jó, de mit nem? Szeretem ezeket a dolgokat, végső soron a szakmám, vagy a szakmáim, néha generálom, néha kétségbeesetten megidézem az eltűnt időt. Nincs pillanat, amikor, ne vágyakoznék valamire, aminek tegnap örültem, olyan sincs, amikor ne vágynék valamire, amit éppen nem tehetek (ma az esett nagyon rosszul, hogy még egy egész évig kell várnom a következő Könyvhétre), és az is rossz volt, hogy elment Peti Veszprémbe. A távkapcsolat számos izgalmat és kedvesnek is mondható lehetőséget jelent az ember életében, de olykor nem bánnám, ha leülhetnék egy pillanatra, csak úgy. Ha nem kellene mindent, de valóban mindent szervezni, és ne érezném folyton bevetésen levő, vagy szerencsére néha kimenős katonának. Olvasni szeretnék, vagy csak aludni; megértem volna az obsitra?

Józsa Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.