Jó nap volt, naplóírói szempontból mindenképpen.  De csak úgy.
Évek óta semmi közöm a tévéhez. Egy darabig  ott dolgoztam, most, hogy  utánaszámolok, engem is meglep: hat évig. Az első fele érdekes volt, néha eredményes, a második katasztrofális, a vége undor. A tévével kapcsolatban hiányérzet nem gyötör - ez a legkevesebb. És akkor egyszerre csak telibe. Egy nap alatt kétszer is kamera előtt, és micsoda abszurd felállásban. Jaj, nem irodalom, nem irodalmi élet, (azt amúgy sem élek, külterjes vagyok).
Úgy kezdődött, hogy néhány nappal korábban aláírtam e-mailen a Teleki-szobor elleni tiltakozást.  Felhívott egy kedves szerkesztőnő a tévéből, hogy vegyek részt az Élesben c. műsorban, ahol nyersen és egyenesben és kőkeményen stb, stb, stb. Megpróbáltam kitérni, azután elszégyelltem magam: a rohadt életbe, csak nem fogok kihátrálni abból, hogy nyilvánosan is?
A végén ott találtam magam egy stúdióban, koradélután, valami pódiumféleségen, egy csokorban három Teleki-szobor ellenzővel meg három támogatóval, akik közül a Gémesi nevű MDF-es vitte a prímet, szemben a műsor közönsége, amit azért fizetnek, hogy spontánul reagáljon. A moderátor korrekt volt, a vita heves, én végül is elmondtam, amit akartam, de ez mellékes. A Gémesi, meg a közönség. Az volt a lényeg. Belépésekor szimpátia-taps fogadta. Elmondta, miért nagy ember Teleki és miért példakép. Erre Karsai László sorra vette, hogyan gründolta Teleki Európa első faji törvényét 1920-ban, majd az 1939-es zsidótörvényt, azután a 41-eset, de azt már nem tudta beterjeszteni, mert öngyilkos lett. Mire Gémesi azt felelte: "de nem volt antiszemita". Megtapsolták. Az orra alá dugták a volt miniszterelnök egyik beszédét: "meggyőződéses antiszemita vagyok". Gémesinek erre is volt érve: "Én ezt nem olvastam." Szó esett arról, hogy az itt lakó németektől is szabadulni akart, jegyzőkönyv van róla, hogy Hitlernek ő hozta szóba a magyar zsidók kitelepítését, anélkül, hogy Hitler ezt kérte volna. És azért ostorozta az elfogadott faji törvényeket, mert túl enyhének találta. Erre is jött egy frappáns ellenérv: "de nem volt antiszemita", és taps. Elhangzott az is, hogy akik ellenzik a szobrot, azok provokálnak. (Nem azok, akik fel akarják állítani a holokauszt-évforduló előtt egy héttel, és az EU-csatlakozás előtt egy hónappal.) Taps. Az ellenzők el akarják terelni a figyelmet a valódi kérdésekről, arról, hogy magyar katonák sebesülnek meg Irakban. Nagyon nagy taps. A betelefonálók szobor-pártiak voltak, az SMS-küldők többsége szintén, a műsor alatti szavazás eredménye szintén. Az embernek az volt a benyomása: minden mondatra, amely a kiváló geográfus és főcserkész  büszkén vállalt rasszista működését támadja, vagy az általa kreált és beterjesztett, a nácik nürnbergi fajtörvényeinél is szigorúbb magyar törvényekre vonatkozik, egy-egy százalékot emelkedik a szobrot igenlők aránya.
Teljes volt a primitív demagógia és a dacos, elszánt ostobaság diadala.
 Savanyú gyomorgörccsel rohantam el a Szabadság-térről, az arcomon ottmaradt a tévés vakolat.  Ki a Városligetbe.
Egy héttel korábban írt Steve Dublinból. Egy ideig itt lakott Zuglóban, együtt buliztunk, lefordította egy Joyce-ról szóló novellámat, azután eltűnt, sosem lehet tudni, hol van, Steve egy e-mail cím, ráadásul szenegáli, mert egy darabig ott dolgozott az ENSZ-nek, és ő maga cikázik, de a címét nem szereti változtatni.  Arra kért, segítsek két haverjának , akik a belépő országokról  készítenek egyenként harminc perces tévéfilmeket az ír televíziónak, és kell nekik egy helyi értelmiségi, aki angolul mond ezt-azt...
Ott várt a két cingár dublini a Vajdahunyadnál, azt mondták, siessünk, mindjárt lemegy a nap, bemikrofonoztak, és már kérdeztek is, én meg mondtam, és közben igyekeztem felülkerekedni a savanyú gyomorgörcsön, meg észnél lenni, mert hát ezt látják majd  Dublinban „nyugat magyarjai” ahogyan Yeats nevezte az íreket, vigyázni kell, ez itt a megtestesült országimázs.
Pörgették az egészet, hogy naplementéig letudjuk: Vajdahunyad-díszlet, Széchenyi-fürdő, jégpálya, Hősök tere, én meg mondtam-mondtam-mondtam, hogy millennium, és itt telt a gyerekkorom az uszodában meg a jégen, meg hogy a kolonádon magyar királyok, az oszlop tövében hét vezér, a Szépművészetiben Monet.  És amikor eltűnt a nap, és leállt a kamera, a műsorvezető végignézett a téren, és azt mondta: de hiszen ez egy dúsgazdag ország.  Ők egy távoli szigetről nézik a dolgokat, aminek most ugyan jól megy, de azért mégiscsak parasztország, birkalegelő és krumpliföld, ráadásul bele kell dögölni a provincializmusba, bigott demagógiába, bornírt ostobaságba, északon meg a vérszagú nacionalizmusba. Ez meg, itt nálunk, pontosan az ellenkezője: nagystílű, tágas, kifinomult, gazdag, látszik, hogy itt kellemes az élet.
Nekem meg a torkomon akadt az országimázs és kábé annyira futotta: - Oh, yeah.