Szerinted mi okozta a heteroszexualitásodat? Mikor és hogyan döntötted el, hogy heteroszexuális leszel? Lehetséges, hogy ez csak egy fázis, amit majd kinősz? Azért vagy heteroszexuális, mert félsz az azonos neműektől? A heteroszexualitással nincs semmi baj, amíg másokat békén hagysz. De miért van az, hogy a heteroszexuálisok közül annyian szeretnének elcsábítani másokat? Miért van az, hogy a heteroszexuálisok állandóan láthatóak akarnak lenni, és mutogatják magukat? Miért nem tudnak meglenni anélkül, hogy közszemlére tennék szexuális vágyaikat, amikor nyilvánosan csókolóznak, jegygyűrűt viselnek, a párjukról beszélnek? 

 

Ezzel a fent idézett, tükröt tartó kérdéssorral a Labrisz Leszbikus Egyesület Már nem tabu című kézikönyvében találkoztam. A maga egyszerű ötletével, hogy tudniillik felteszi a heteroszexuálisoknak azokat a kérdéseket, amelyeket legtöbbször tesznek fel a homoszexuálisoknak, arra mutat rá, hogy hogyan válik a heteroszexualitás kiérdemeletlen előnnyé egy heteroszexista társadalomban, s hogyan határozza meg a heteroszexizmus a szexuális különbözőségről való gondolkodásunkat is. 

 

Az egyébként 2002-es  kézikönyv mindenekelőtt segít eloszlatni makacs félreértéseket, tévhiteket a homoszexualitással kapcsolatban, nem csupán ügyes retorikai fogásokkal, hanem többek közt bizonyos fogalmak egzakt tisztázásával. Márpedig erre, úgy tűnik, óriási szükség van napjainkban, amikor sokak számára a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek lettek az az ismeretlen, megszólítani nem is érdemes, viszont remekül hibáztatható Ők, akiket társadalmi és személyes problémáikért is bűnbakként gyűlölhetnek.

 

A kézikönyv nem a Meleg Büszkeség Napján történtek után érzett forró szégyen miatt került a kezembe. Már korábban fontosnak tartottam saját hiányos ismereteim bővítését, bármilyen meglepő, még gyerekirodalommal foglalkozó irodalmárként is. Azt olvastam például 2007. áprilisában, hogy Nagy-Britanniában egy 1988-ban elfogadott törvény értelmében tilos volt a melegek együttélését, elismertetését hirdetni az iskolákban, majd a Blair-kormány 2003-ban eltörölte a törvényt, 2005-ben legalizálta a melegek házasságát, és eljutottak odáig, hogy a másság iránti tolerancia erősítését célzó Nincsenek kívülállók elnevezésű program során négy és tizenegy év közötti általános iskolások olyan történeteket olvasnak, amelyekben a főszereplők melegek.

 

A Meleg királyfival a toleranciáért mint cím alaposan elgondolkodtatott – a szövegek ismerete nélkül csak azt a sejtésemet tudom megfogalmazni, hogy a metaforikus történetek pedagógiai – és művészi – értéke nagyobb lehet egy direkt, didaktikus szövegénél, és többet tehetnek a másság elfogadtatásáért, hiszen bárki érezheti magát „másnak”. Bármelyik szemüveges, szeplős, egyke vagy épp nagy családból érkező gyerek, aki valamilyen okból nem találja a helyét, könnyen azonosulhat mondjuk egy kék-sárga csíkos kiselefánttal, akit sárga „cselefántok” és kék „balefántok” vesznek körül, és nem tudja, hová tartozik; a toleranciának az azonosulás, a beleérző képesség, az empátia az alapja.

 

Magyarország gyerekirodalmában a homoszexualitás témája egyszer bukkant fel, népmeséink között is igen ritka. A népmese: nem gyerekeknek szól. Így aztán keresheti olyan problémákra is a megoldást, mint a szexuális teljesítőképesség hiánya vagy az azonos neműek egymás iránti vonzódása. Igaz, meséről lévén szó, némi csodát közbeiktathat (lásd A nemek metamorfózisa fejezetet Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra című kötetében). A Nyíri és rétközi parasztmesék című kötetben két lány szerelméről olvashatunk. A király lányai katonaruhába öltözve háborúba indulnak, a legkisebbikbe beleszeret egy királylány és hozzá is megy feleségül. A nászéjszakán hiába ölelik egymást, a „hadnagy” nem tud mit kezdeni ifjú feleségével, „mert ű is jány”; reggel a csalódott feleség bepanaszolja apjánál, kéri, veszejtse el. A király lehetetlen feladatokkal bízza meg „vejét”, de egy táltos segítségével teljesíti őket. Az egyik feladat teljesítése közben a hadnagy táltosával betör egy paplakba és mindent összerombol – a látszólag teljesen értelmetlen fordulat később valódi „fordulattá” lesz, ugyanis mikor hazatér a pap, megátkozza a kártevőt. „Ha fehércselédek voltak kártevőim, vájjanak férfinak, de ha férfiak tették, vájjanak nőnek” – hangzik az átok, és „amikor  félrefordul a hadnagy pisilni, neki se kellett leguggolni”. Az átokból tehát áldás lett, s otthon meg is örvendeztette feleségét.

 

Figyelembe véve, hogy a homoszexualitásról alig több mint harminc éve, 1975 óta állapították meg, hogy nem betegség, s ekkor került ki a pszichológiai betegségeket felsoroló Betegségek nemzetközi osztályozása című könyvből, nem csoda ez a csoda, vagyis hogy a mesemondó férfi-nő kapcsolattá varázsolja a két nő vonzalmát, s mindezt csak bűnnel, átokkal kapcsolatba hozva tudja elfogadhatóvá tenni. Sajnos úgy néz ki, csoda az volna, ha napjaink tojásdobálóinak átkai szelídülnének, ha nem is áldássá, de legalább a megismerés szándékával kérdéssé. Nem a nemek, a fejek metamorfózisára lenne szükség, különben egyszer csak bárki ott találhatja magát egy meg nem szólított, hibáztatható és gyűlölhető Ők kellős közepén, a tojászáporban.