Olvasni kéne, de nincs kedvem a szépirodalomhoz (bár nemrég a PIM-ben Podmaniczky Szilárdtól hallottam egy nagyon édes novellát arról, hogy az üvegvisszaváltóban az embernek a fenekével kell belehelyeznie az üvegeket a nyílásba). Hogy én miért nem tudok ilyen vicceset írni? Ha az eddig összegyűjtött prózácskáimat nézem, azt látom, hogy ennyi szörnyűséget és nyomort nem szabad kiadni. De csak azt tudom megírni, ami eléggé nyomaszt. Elolvasni viszont nem. A fehér királyba is egészen belebetegedtem. Az új Ulickaja-regény érdekel, de a könyvvásárlástól visszatartanak a számlák – meg most főleg az adó! Mostanában leginkább Polcz Alaine könyveit olvastam, anya is tervezte, hogy felkészüljön a halálára, de aztán nem volt már annyira jól, hogy olvasson. Aztán egy buddhista barátom adta kölcsön Szögyal Rinpocse Tibeti halottaskönyvhöz írt magyarázatait: Tibeti könyv életről és halálról. Nagyon tetszik, csak képtelen volnék hinni benne. Túl személytelen. Sok benne a tudatosság, és kevés a szeretet. Mármint az Isten szeretete. Az ember szeretetre és tudásra van gyártva, de a szeretet jobban működik. Hol is olvastam ezt: „az Istentől való távolságot a testnek legyőzni tízezer év, a tudatosságnak egy élet, a szeretetnek egy pillanat.” Ezt meg: „a szeretet ellen védtelen vagyok”, tisztán emlékszem, hogy Hajnóczynál. Aztán soha többet nem találtam meg. Lehet, hogy úgy voltam vele, mint az öngyilkosjelölt, aki a tette előtt még elmegy templomba, aztán levelet ír a papnak, melyben idézi azt a prédikációban elhangzott mondatot, amely eltérítette a szándékától. A pap nem emlékszik, megnézi a jegyzeteit, visszahallgatja a magnófelvételt – az idézett mondat nem hangzott el.

A legnagyobb vigasztalást Viktor E. Frankl sokszor olvasott, most újból kezembe került könyve adja: És mégis mondj igent az életre! A gyülekezetben, ahol felnőttem, a lelkészünk egyik mestere volt, járt ki hozzá előadásokra talán Bécsbe. A szerző megjárja a haláltáborokat, és a túlélésről beszél. Most jólesik este ezt olvasni. Reggel meg az evangéliumokat, anélkül szerintem fel se tudnék kelni. Pedig ez még nem a legrosszabb, az állítólag hónapok múlva jön.

Szeretném közben látni a szépet is.

Hiányzik a tanítás, ma voltam egy gimi színjátszócsoportjában próbát nézni, és úgy fájt a szívem, hogy nem az én gyerekeim. Persze ha valaki azt mondaná, hogy menjek vissza teljes állásba: reggel 8-tól órát tartani, dolgozatokat javítani, értekezni, stb… brrrrr! De a gyerekek hiányzanak. A tanítás az egyik tevékenység a földön, aminek értelme van. A másik a gyógyítás. Ha az írással bármelyikre képes vagyok, akkor jó. Ha nem, akkor mehet a levesbe.