„Az elmúlt pár hétben alig olvastam mást, mint Valachi Annát, előbb az égi és földi szerelmeket, aztán a földi poklokat és a táguló világot + a napi naplókat . Általad rakott fészket bennem egy kép, egy életen át vonat mellett futó fiú képe és kinyújtott keze, ami mindig a levegőbe markol... És egy másiké, a szegénységben, tisztaságban és költői talentumban is rokon másiké, aki nem fiú, de férfi. Hatalmas munkát végeztél megint, talán a legnagyobbat eddig. (Kijegyzeteltelek.)”  Arról is értesített, hogy megjelent a novemberi Holmi, benne a Rákos Sándor hagyatékából előkerült költeményekkel, levelekkel s az ő, Rákos tiszteletére írt „Megvillan” című versével (melyben az idézetet és a spáciumokat tőle vette át, hogy iránta érzett nagyrabecsülését, azonosulási készségét kifejezhesse – de mint írta: „a vers sokkal inkább Valéry és Dylan Thomas erőterében született”.

Attila barátságát közvetve Rákos Sándornak köszönhetem, noha ők ketten életükben sohasem találkoztak. A szellemi rokonok azonban – egyidejűleg vagy posztumusz – észrevétlenül mégis mindig kiválasztódnak. Zebegény számomra nemcsak a festők – Szőnyi István (1894–1960), Berény Róbert (1887–1953), Bernáth Aurél (1895–1982) –, hanem a költők alkotóhelye is. Rákos Sándoré (1921–1999) – aki a hetvenes évek óta a Patak utca 5. szám alatti lombárnyékos-kertes házában töltötte minden nyarát –, és az ő halála után néhány évvel Zuglóból ideköltöző Tomaji Attiláé, aki 2003-ban a Kossuth-díjas írók sorozatban kötetbe válogatta Rákos Sándor költői életművének legjavát – és aki évek óta szorgalmazza a helyi polgármesternél, hogy a Patak utcát Rákos Sándorról nevezzék el (mindeddig hiába).

Az idei koranyár kitüntetett napja volt június 4-e, amikor fölkerekedett a családunk (Dávid, a férjem, valamint Bence fiam – aki épp akkor végzett a Zeneakadémia jazz-tanszakán –, valamint Bence szerelme, Ani, és Rákos Sándor özvegye: Szentpál Monika), hogy autóval elzarándokoljunk a zebegényi könyvtárba, ahol Attila új művét, Márai Sándorról írt, életrajzi monográfiáját mutatták be.

(Akkor még nem jelentek meg a – részben értetlen – bírálatok: Tarján Tamás revizori jelentése , valamint Demény Péter És-beli Ex librise. A kritikusok saját mércéjükkel, s nem a kiadói sorozat jellegének ismeretében ítélkeztek. Nem tudhattak az Elektra Kiadóház Élet-Kép sorozata szerkesztőjének, Fráter Zoltánnak szigorú elvárásáról, miszerint értelmezés, elemzés, műközpontú vizsgálódás nélküli – pusztán érdekesen megírt, jól forgatható – biográfia létrehozása a cél. Ugyanezzel bízta meg a sorozat többi – főleg iskolai oktatás céljára készült – kötetének íróját, köztük tíz évvel ezelőtt engem, amikor fölkért a József Attila életéről szóló életrajzi kötet megírására.) A szellemi és zenei élményt tartogató délutánon Attilát költőbarátja, Babiczky Tibor faggatta; a vele egykorú Bence is a zongorához ült, s míg a kertben megterített asztalokon finom sütemények, italok között válogattunk, Dávid folytatta a teremben elkezdett emlékkép-sorozatát, amely a Szépírók Társasága honlapjának Galériáján  ma is megtekinthető.

(Kár, hogy Attila pár hónapos Kristófjáról és a bájos Szonyáról nem készült felvétel: a kicsik hamar elálmosodtak; a rendezvény közben Natáliának – Attila feleségének – haza kellett vinni őket…)

Úgy tűnik számomra, mintha még most is a tegnapi tűnődéseimet folytatnám – de immár az érem másik oldalára kíváncsian: vajon elég-e elfogadnom a többi embert olyannak, amilyen? És milyennek látnak engem mások? Őszintének, kitárulkozónak találnak-e, vagy inkább rejtőzködőnek? Néhány ambivalens – például az iménti példában nagyon is fölértékelő, másrészt olykor kimondottan bántó – visszajelzés erősítette föl bennem ezt a dilemmát. Pedig sosem lódítok, ha magamról írok (noha nem is vagyok költő). De másokról, „hőseimről” sem szoktam elhallgatni a kellemetlen igazságokat. (Meg is gyűlik olykor emiatt a bajom. Sokat kell magyarázkodnom.)

Miért kell olykor mégis idegenként tekintenem arra a képre, amely mások elém tartott tükrében megjelenik? Hideglelést kapok, amikor az IWIW (a „magyar ismeretségi hálózat”) arról értesít, milyen embernek tartanak azok, akik ismerni vélnek. A sommás-felszínes kérdésekre kizárólag ugyanolyan válasz adható. Mi a véleményem X. Y-ról – akit legfeljebb látásból vagy a régmúltból ismerek – a humora, az ízlése, a kinézése, a kedvessége, a kreativitása, az őszintesége alapján, és szerintem „mennyire van képben”? (Az utóbbi szempontot nem is értem pontosan.) Bevallom, én már nem értékelek senkit ilyen alapon – ettől függetlenül rendszeresen megkapom a rólam született statisztikai jelentést, az internetes közvélemény-kutatás alapján, s szinte mindig ugyanaz az eredmény. Már-már érzékelem – a gép? a gépmester? – fejcsóválását: bizony-bizony, nem ártana kicsit őszintébbnek lennem... De hát milyen alapon ítélkeznek rólam így?

Bár, ha belegondolok, elég nehéz lehet elhinni valakiről, hogy nő létére életrajza alig van, „csak munkarajza”, mint Füst Milánnak vagy Rákos Sándornak. Nálam ugyanis a két szféra – talán már érettségi óta – összekeveredett. Színésznőnek készültem – tehát kezdettől fogva mások bőrébe próbáltam bújni –, s később, kulturális újságíróként, majd irodalomtörténészként ugyanezt tettem. Veszélyeztetett terhességeim alatt végig feküdtem: olvastam és írtam. (Akkor még kézzel, gömbölyű betűkkel – ma már képtelen lennék erre: számítógép-függő lettem, mint oly sokan a kollégák közül. A gondolat csak a javítatlan, nyomdakész forma láttán hajlandó megszületni bennem. Egy lakatlan szigeten naplót sem tudnék vezetni, ha nem volna nálam laptop. De hordozható komputerem ma sincs…)

Az elsőszülött Bencét várva írtam meg bölcsészdoktori disszertációmat József Attiláról, a Szép Szó szerkesztőjéről, a feledhetetlen Koczkás Sándor (1924–2000) tanár úr szakmai irányításával, aki a József Attila-kutatásba bevezetett. Tehát egyszerre született meg első valódi és szellemi „gyermekem”.